Az elmegyógyintézetek nagy biznisznek számítottak az 1900-as évek Amerikájában. Gyakorlatilag bármilyen ürüggyel diliházba lehetett juttatni valakit.
Detroitban például az 1920-as évek elején, ha valaki rajongott a sebességért, könnyen megüthette a bokáját – az volt a minimum, hogy a bíróság elvette a jogsiját, de ha nem ment át a pszichológiai teszten, beutalhatták egy elmegyógyintézetbe egy alapos “kezelésre”. Az, hogy ez a kezelés konkrétan mit jelentett, jobb nem tudni. A végrehajtó szervek azzal magyarázták a súlyos szankciót, hogy a forgalomba kerülő autók számának növekedésével nő a balesetek száma is, viszont ha ők keményen elítélik a gyorshajtókat, a tragédiák száma csökkenni fog.
1915-ben Chicagoban Alice Oswaltnak nem kellett száguldoznia sem ahhoz, hogy elmegyógyintézetbe küldjék: elég volt hajnali ötkor egy közlekedési lámpánál novellát olvasnia. A könyv bizonyára izgalmas volt, a nő pedig éppen a gyárba indult, hogy megkezdje a műszakot, ezért olvasott az utcán. Nos, akkortájt ez a “gyanús cselekedet” éppen elég volt ahhoz, hogy kivizsgálják, vajon minden rendben van-e az agyával.
A The Day Book 1913-ban provokatív cikket közölt, melyben kifejtette, hogy a diszfunkcionális családban nevelkedő gyermekek – ahol a szülők szegények, és az egyik vagy mindkét fél keményen alkoholizál – idegileg labilisak, így ki kellene őket emelni a családból és el kellene őket helyezni elmegyógyintézetekben. Annak ellenére, hogy semmi konkrét bizonyítéka nem volt arra, hogy a gyermekek a cudar otthoni környezetben való nevelkedésen túl valóban depressziósak vagy pánikbetegek lennének-e, a téma felvetője bezáratta volna őket egy intézetbe egy kezelés erejéig.
Ma már senkinek nem tűnik fel, ha egy nő nadrágot húz, vagy “férfias” munkát végez. Nos, Emma Millert azonban pont ezért küldték diliházba. Az ügyét firtató újságcikk szerint Emma ahelyett, hogy úgy élt volna, mint a többi normális nő, férfi ruhát húzott, és férfiként dolgozott. Elmebetegséggel és transzneműséggel vádolták, ami akkoriban szintén üldözendő volt. Ugyanúgy nem tolerálták az olyan betegségeket sem, mint az epilepszia. Ha egy családtagnak már nagyon útban volt a komoly felügyeletet igénylő beteg, elég volt egy-két helyen intézkedni, és máris bedugták egy elmegyógyintézetbe.
A munkaadók is gyakran fenyegették meg dolgozóikat egy kis pszichiátriai kezeléssel: egy tüntetés során, amikor a dolgozók a heti hat napon át tartó, napi 10 órás munkát szerették volna lecsökkenteni napi nyolcra, sokukat azonnal pszichiátriai vizsgálatnak, majd elmegyógyintézeti kezelésnek vetették alá. “Ha nem bírják a napi tíz óra munkát, biztos nem stabilak idegileg!” – érveltek a gyártulajdonosok. Nem kellett mindenkit beküldeni a pszichiátriai intézetbe: sok munkavállalót elég volt ezzel csak megfenyegetni, és máris visszatért a gépekhez dolgozni.
