Fahéj és szerelem? 8. rész

Angéla hosszan nézte a telefonját, de nem vette fel. Még nem tudott megszólalni, mit mondhatott volna Ádámnak? Nem támadhatta le azzal, hogy mondd, te tényleg meg akartál erőszakolni valakit? Mit lehetne erre válaszolni?

A sorozat többi részét itt olvashatod

Ja, igen, csak nem jött össze? Vagy nem, az egész egy félreértés? Nem volt felkészülve a kitérő válaszokra, és az igazságra sem. Lehet, hogy az igazság mégsem annyira tiszta és keretek közé szorított, mint ahogyan azt a hétköznapokban gondoljuk? Ez járt a fejében, ezért inkább beült a kocsijába és hazavezetett.

A hó már alig szállingózott, de a fehérség jóindulatúan befedte a város piszkos háztetőit. Minden megszépült egy kis időre, de nem annyira, hogy el lehetett volna felejteni, hogy a szépség is múlandó.

 
 

A lakásban nyugalom volt, és a kintről beszűrődő utcai lámpák tompa fénye jótékonyan hatott az idegeire. Tudta, hogy egyetlen dolog nyugtatja meg igazán: a sütés. Nem akart semmi extrát, de egy jó krémes nem bonyolult. Kivette a hűtőből a tésztát és várta, amíg felenged. Közben pedig feltette a tejet, hogy krémet készítsen. A vanília finom illata betöltötte a konyhát, és eszébe jutott nagyanyja, aki a világ legjobb ötlapos krémesét tudta csinálni. Ő nem ment most bele ebbe, a hagyományos is megfelelt. Inkább csak a szórakozás kedvéért nyújtotta szinte tökéletesen négyzet alakúra a tésztát, amit pillanatok alatt vékonyan roppanósra sütött. Sajnálta, hogy a nagymama sose érte meg, hogy láthassa rajongását a sütésért.

Észre sem vette, hogy a telefonja többször is csörgött, a táskája az előszobában hevert a szőnyegen. Mire eszébe jutott, hogy válaszolnia kellene Csongornak is, addigra elkészült a krém, amelyet óvatosan a tésztalapra csorgatott, majd finoman laposra simogatott.

Ádám nem adta fel, írt üzenetet is neki, amelyben sürgette, hogy vegye fel, aggódik érte. Tudta, hogy nem halogathatja a beszélgetést a végtelenségig, ezért annyit válaszolt, hogy nagyon fáradt, nincs semmi gond, majd holnap beszélnek. Mekkora hazugság ez, restellte el magát, amikor elküldte. Micsoda gyáva dolog, hogy nem kérdez rá a történésekre? Hát miféle ember ő, aki máskor nem szokott ítélkezni, most meg azonnal ezt teszi? Mégis Dávidnak és Lucának hisz? De most is, mint legtöbbször, a rosszat könnyebb volt elhinni, mint megkeresni az igazság magját, amelyet néha nagyon mélyre vetnek el a történések.

Amikor készen lett, elmosogatott, lezuhanyozott és bedőlt az ágyba. Mint a kifacsart citrom, úgy aludt reggelig elfeledve mindent, a válaszadást is Csongornak.

Reggel még sötétben ébredt, ami december végén nem volt újdonság. Semmi az égadta világon nem nógatta felkelésre. Kikászálódott nagy nehezen a finom melegből és a fürdőszoba tükrében megállapította, hogy nem néz ki jól. Karikás a szeme, szürke a bőre, lehet, hogy az idősotthon vezetőjének van igaza: ő nem csinos, pláne nem szép, csakis csinosnak mondott. Nem most, régen és nem túl gyakran. Megmosta az arcát hideg vízzel, de az sem segített, a gyors zuhany sem.

Fehér blúzt és egy piros ceruzaszoknyát vett fel, hozzá fekete magas sarkú csizmát és a krémessel fél órán belül már benn is volt az Alkonyatban. A takarítónő épp a folyosót mosta fel, és kellemetlen tekintettel nézte végig, ahogy a havas csizmával végigslattyog a kopottas járólapon.

Bekopogott az Igazgató feliratú ajtón, és még ki sem nyitotta, már érezte, hogy benn dohányzik valaki. Természetesen Csongor az asztala mögött és a szokásos barna bársonynadrág és fekete garbó volt rajta. Őszintén meglepődött, amikor meglátta Angélát.

– Bejöhetek? – kérdezte zavartan a vendég.
– Persze, bár örültem volna, ha válaszolsz. Talán felkészültem volna a jöttödre.
– De hát válaszoltam – hazudta Angéla szemrebbenés nélkül. Maga sem értette, hogyan szaladt ki a száján ez a lódítás, de természetesnek hangzott.
– Én aztán nem kaptam semmit. Azt hittem, megbántottalak valamivel. Kicsit összecsaptak a fejem felett a hullámok, ezért jó lett volna, ha valami kedveset írsz.
– Értem. – Erre mit mondhatott volna. Az értem mögött annyi volt, hogy ő nem Teréz anya, hogy vigaszt nyújtson a rászorulóknak. Ezt mégse mondhatta, viszont azonnal megbánta, hogy jó fej akart lenni, és megint sütött.
– Forduljak vissza? – kérdezte tétován. – Hoztam krémest, leteszem, és már itt sem vagyok.

Csongor felugrott és elé lépett.

– Ne haragudj, nem tudom, mi ütött belém – mondta és kitárta az ablakot. A füst finoman kikúszott a rongyos szúnyogháló résein.
– Foglalj helyet, azonnal hozatok neked egy kávét. Szeretnék valamit mondani neked, csak most annyi minden a nyakamba zúdult ezzel a visszaigényléssel. Nem értem, hogy miért nem bír nyugton maradni az az ember és hagyhatná a fenébe azt a múzeumot vagy kiállítótermet. Ki a francnak van szüksége ilyesmire egy kisvárosban?

Angéla végigmérte a férfit, de nem ült le.

– Rendben, egy tejeskávét szívesen meginnék – közölte színtelen hangon.

Ez már a második hazugság volt két percen belül, ami elhagyta a száját. Ez a férfi úgy látszik folyamatos hazudozásra készteti, mondta magának haragosan.

– Icuka, hozna két kávét sok tejjel? – szólt bele Csongor a telefonba, és aztán kedélyesen rámosolygott Angélára.
– Krémes? – vigyorgott. – Az is jó, bár… – itt elharapta a mondatot. – Az öregek nagyon szeretik. Az amolyan retró sütemény. Visszaidézi a gyerekkorukat, amiről mindig szívesen mesélnek. Tulajdonképpen csak a régmúltról szeretnek mesélni. Annak minden mozzanatára emlékeznek, vagy ha nem, akkor kiszínezik. Ha tudnád, hányszor hallottam már a történeteiket, már azokét, akik sokáig benn vannak! A legtöbben nem húzzák egy-két évnél tovább, ki akarnak innen szabadulni és azt csak egy módon tehetik: meghalnak. Jaj, ne nézz rá ilyen riadtan! Vannak, akik hosszabb időn át élvezik az otthon adta örömöket. És te is tudod jól, hiszen régóta idejársz, hogy nincs rossz dolguk.

A szóáradat alatt Angéla azt sem tudta, hogy nevessen-e vagy bosszankodjon. Hogyhogy nem vette eddig észre, hogy ez a férfi ennyire unalmas? Hogy nem tűnt fel neki, hogy a stílusa és ronda bársonynadrágja milyen avítt? Pontosan olyan, mint a gondozottjai. Érezte, hogy egyre kevésbé kedveli. Igazság szerint ez idáig se miatta járt ide, de most valahogy megváltozott minden…

– Semmi gond, de azt írtad, valami fontosat akarsz mondani, ezért is jöttem – mondta nagyot sóhajtva.
– Igen, igaz… Mondtam ma már, hogy igazán jól vagy felöltözve?
– Jól vagyok felöltözve? – Angéla nem győzte palástolni hangjában az értetlenkedést.
– Akarom mondani, hogy… hogy ez a ruha illik hozzád, mert nem mindenki tud ám pirosat viselni. Vannak, akiknek kifejezetten kellemetlen ez a szín. Mert olyan boszorkányos.

Jesszusom! Ez a férfi, ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy csinos, egy rakás ostobaságot öntött szavakba és ez nagyon fárasztó volt. Kezdte egyre rosszabbul érezni magát…

– Köszönöm. Kedves tőled.
– Angéla, én tulajdonképpen… Én azt akarom mondani, vagyis inkább kérdezni, hogy… Nem tudom, mit szólnál hozzá, és ne hidd, hogy a sütemények miatt, mert azt persze boltban is lehet venni, no meg cukrászdában is vannak jók, meg finomak, sőt, de kérdezni akarok valamit.
– Hallgatlak. Kicsit megijesztesz ezekkel a mondatokkal… Mire akarsz kilyukadni?
– Hát azt kérdezném, hogy mit szólnál hozzá, ha te, ha mi, vagyis, hogy te meg én, azaz udvarolnék neked egy későbbi házasság céljából. Tudom, hogy nincs senkid, mert nem könnyű már így negyven felett, ezért gondoltam, megkérdem.

Angéla kis híján sokkot kapott. Szeme kikerekedett és a még mindig tartott tálcát majdnem elejtette.

– Letenném – mondta idegesen. Körbepillantott, mintha valahonnan segítséget várna, de az egyre hűvösebb szobában nem volt senki, aki megmentse.
– Jól értem, amit mondani akarsz? Te járni akarsz velem? Ahogy a tinik mondják.
– Igen, kedves Angéla, mint mondottam, hasznos lehetne mindkettőnknek ez a kapcsolat. Bizonyos kor után már nem számíthatunk nagy szerelmekre, de azért egy kis romantika beleférne még tán…

Ahogy ezt kimondta, könyökével meglökte a hamutartót és az egyenesen a nő elé borult.

Ekkor egy koppanás után azonnal kinyílt az ajtó és belépett Icuka a kávéval. Csak azt látta, hogy a szoba közepén áll egy nő, a főnöke előtte térdel. A csikkeket nem vette észre, csak a romantikusnak hitt jelenetet.

Felsikoltott és gyorsan letette a tálcát az ajtó melletti kis asztalra.

– Bocsánat, nem tudtam…Elnézést… – hebegte és kihátrált.

Angélából ekkor kibuggyant a nevetés és olyan jóízűen és hangosan nevetett, hogy az előtte térdeplő férfi majdnem gutaütést kapott a méregtől.

Fahéj és szerelem? 9. rész

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here