Fahéj és szerelem! – Egy év múlva

Megint december lett, száraz, szeles, de hónak nyoma sem volt. Angéla fázósan összehúzta kabátját, amint kilépett az Alkonyat kapuján. Majdnem egy éve költöztek át a lakók, akik közül többen már nem az Alkonyatban laktak, hanem égi otthonokat választottak. Takaros kis hely lett, nem kevés munka volt benne, de a siker nem maradt el.

A sorozat többi részét itt olvashatod

A nap sem akart előbújni, de most nem bánta, inkább gyorsan beszállt a kocsijába, és elindult a város széle felé, ahol közel fél éve lakott.

A változások éve volt ez az év, szögezte le magában, ahogy lassan gurult az erősödő forgalomban. Máskor ennek nem örült volna. Most azonban a változás nem volt ijesztő.

Februárban furcsa telefonhívást kapott. Az önkormányzattól kereste egy agilis női hang, és megkérte, fáradjon be, mert szeretne a vezetőség egy kérést intézni hozzá. Ennél többet nem volt hajlandó mondani. Kicsit megijedt, hogy Csongorral kapcsolatos dologról van szó, ezért habozott. El sem tudta képzelni, vajon mit akarhatnak. Vagy netán felfogadják süteménybeszállítónak? Ezen a mondatán Ádám annyira nevetett, hogy rájött a csuklás. Megjegyezte, hogy ennél kedvesebb hülyeséget még sose hallott, de ha téved, megköveti Angélát. Nem tévedett, természetesen hasonlóról sem volt szó. Egy névtelen, azaz nevét titkoló befolyásos személy javaslatát követve, felmerült a városi elöljáróságokban, hogy esetleg olyan emberre lenne szükségük, akik szívvel-lélekkel figyelnek az idősekre.

Így felajánlották Angélának, hogy vezesse az otthont, tegye rendbe pénzügyileg és korrekt fizetést ajánlottak neki. Először tiltakozni akart, úgy érezte, őt nem oda szánta a sors, de aztán rájött, hogy mégis. Nem bánta meg egyszer sem, hogy igent mondott. A munkája megszaporodott, de kötetlenül végezte, és a legnagyobb öröm az volt, hogy az idős emberek jól érezték magukat odabenn. Sokuk magányos volt előtte, sokan nem vágytak már új életre, de aztán megtapasztalták, hogy az élet alkonyán is lehet nevetni, derűsnek lenni, ha épp nem fáj valamijük.

Angéla álmában sem gondolta, hogy ez a munka ilyen örömmel tölti el. Szerette az idős embereket, nem zavarta, ha kiállhatatlanok vagy türelmetlenek voltak vele vagy egymással. Olyankor csak mosolygott és az járt a fejében, el kell ezt fogadnia, mert senki nem sejti előre, mivé lesz élete utolsó harmadában.

Ádám tavasszal megnyitotta a kiállítótermet, amely új színt vitt a város életébe. Egyre több ifjú tehetség kopogott be, telepedett le tanulni, vagy csak figyelt és megpróbált örökkévalót alkotni. Az egész terv, amely nagymamája emlékének szentelődött volna, lassan átalakult, de nem bánta. Fantasztikus érzés volt látnia, hogy az emberek milyen nyitottak és bátrak, főleg a fiatalok.

Ő és Angéla két végletet alkottak. Egyikük az idősek, másikuk a fiatalok közt érezte jól magát, de a nap végén együtt volt a legjobb.

Angélában kezdetben felmerült, hogy nem kapkodja-e el a házasságot, de aztán elszégyellte magát. Ember még annyit nem tett érte, amennyit Ádám. Nemcsak azzal, hogy mindig ott volt, amikor szüksége volt rá, hanem azért, mert mellette természetes lett a hétköznapi boldogság. Nem kellett erről beszélgetniük, nem ömlengtek egymásnak a szerelemről, de elég volt egymás kezét fogniuk, vagy egy gyors csókot váltaniuk reggelente elváláskor, és tudták, a világ úgy kerek, hogy ők együtt vannak benne.

Angéla anyja nehezen fogadta el a helyzetet, az zavarta, hogy a fia boldogtalan, a lánya pedig szárnyal. Mindig is Dávidot szerette jobban, ő hasonlított rá, ezért sajnálta, hogy búskomor lett, amikor Luca eltűnt. Semmit az égvilágon nem tett, hogy ebből kikerüljön, már a munkáját is fenyegette az a depresszió, amibe süllyedt. Már-már ott tartott, hogy kezelésre viteti egy szanatóriumba, amikor Dávid bő nyolc hónapnyi kínlódás után kezdett magához térni. Angéla párszor leült vele beszélgetni, de egy óránál többre sose futotta kettejük közt, mert vagy vitatkoztak, vagy nagyokat hallgattak. Úgy látszott, a köztük lévő kapcsolat soha nem fog javulni, sosem lesznek jó testvérek. Így nem erőltette túlságosan egyikük sem a közelgő karácsonyt.

Amikor hazaért, és ledobta táskáját a kanapéra, meglepve vette észre, hogy Ádám még sehol, pedig legtöbbször ő ért előbb haza. A nyári esküvőjük után, amely egy tízperces ceremónia volt, össze is költöztek, és már fél éve az erdő melletti házban laktak, amit Angéla továbbra is félelmetesnek tartott esténként. Nehezen szokta meg, hogy nincs körülötte zaj, ahogy a panelben, ahol mindig zajlott az élet. Lehuppant a fotelbe és tárcsázni kezdte Ádám számát, amikor meghallotta, hogy telefonja az ajtóban csörög. Ekkor lépett be a férfi kipirultan, felpakolva és egy szál rózsával a kezében.

– Üdvözlöm, kedves uram! – mondta neki csillogó szemmel. – Mit követett el, hogy késve és virággal érkezik?

Ádám lerakta a szatyrokat és átnyújtotta a rózsát.

– Ó, szép hölgy, biztosan nem tudja, hogy a tojás mostanában hiánycikk!

Angélából kibukott a nevetés.

– Micsoda? Ezt a hülyeséget honnan szedted?
– Miközben te begubózol az Alkonyatban, én tájékozódom a világ állásáról.
– Hűha! És a világban az egyik legfontosabb a tojás? – faggatta, miközben átölelte a férfit.

Ádám magához szorította és puhán megcsókolta a haját.

– Így van! Még sorba is álltam érte! Kéretik nem elfelejteni, hogy közeleg a karácsony, amikor is nagy szükség van tojásra.

Angéla nem tudta, komolyan beszél-e vagy viccel, ezért óvatosan kibontakozott a karjából és végigjáratta tekintetét a férfi arcán. Nem lett okosabb.

– Ez célzás, hogy sokfélét süssek? – kérdezte óvatosan.
– Ejnye, Angica! Ez célzás arra, hogy karácsonykor minálunk tojásos nokedli a hagyomány!

Angéla szeme kikerekedett, majd jóízűen nevetni kezdett. Igaza volt Ádámnak, a hagyomány az hagyomány, és ő tett róla, hogy erről ne feledkezzenek meg.

Jóleső meleg járta át a szívét, és arra gondolt, milyen szerencse, ha a csodák olykor beköltöznek a hétköznapokba. És az ő csodájuk úgy látszik nagyon is jól érezte magát közös életük minden percében.

fotó: Pinterest