Falusi “home office” – valaha

Valahogy most is ilyen a helyzet. Van tablet és telefon. Csak a madzag láthatatlan, a figyelem köt rá csomót. A szeretet meg kibogozza, hogy ha úgy akarja.

Amikor még nem így hívták, hanem egyszerűen csak otthoni munkának, vagy ház körülinek, akkor sem volt minden habos torta. Anyámnak, ha otthon is volt, azért bőven akadt teendője. Bár büszkén dicsekedett vele, hogy neki nem kellett napszámba járnia, apám eltartotta. Ő mondta így. Később annyira nem volt hálás ezért.  Hamar elfelejtette a sikertelen házassága kicsinyke jóságát.

Két udvarunk volt. Az első és a hátsó. Az elsőben más helyen virágoskert volt, diófa, alatta egy pad. Vagy csak álmaimban. Nálunk veteményeskert és téglarakás a fal mellett. Gaz lepte a kerítést rövid idő belül, ha nem néztünk oda. Mindig vágytam arra, hogy nálunk is legyenek rózsabokrok, tulipánok vagy egyszerűen csak krizantém, ami mindenkinél volt. A temetőbe mindig kellett virág. Sokáig semmi nem volt, csak krumpli, hagyma meg egy kevés borsó. Végül petúnia és egy kis nefelejcs színezte meg a téglautat a nagykaputól a bejáratig. Ehhez azonban sok időnek el kellett telnie azoktól a napoktól, amelyekről most mesélek.

 
 

A hátsóban csirkék laktak, két kutya őrizte őket, és lopta finoman az ottfelejtett tojásokat. Disznók röfögtek hangosan az ólban és a kukoricagóréban sárgult az aranyszínű tengeri. Majdnem idilli.

Anyám kemény, szívós asszony volt, ahogy a falusiak általában. Nem bírta a nyafogást és a gyengeséget. Talán, mert ő maga is sokat szenvedett gyerekkorában. Gyengédséget részemre nem mutatott, dicsérő szavakat még véletlenül se mondott. Az első emlékeim egyike négyéves korom körüli. Ősz volt, a krumplit szedték fel apámmal, amikor is én ott lábatlankodtam. Sehogyan sem találtam a helyem. Hiába kértek, hogy játsszak távolabb, én nem bírtam magammal. Sárgolyókat készítettem, rakosgattam őket halomba. Meguntam. Hogy aztán mi váltotta ki, soha el nem mondták nekem, de apám fogott egy pálcát és úgy elvert, hogy négyéves kezemből repültek a sárgolyók. Ez a történet bekerült a családi legendáriumba a vicces történetek közé. Soha, sem akkor, sem azóta, nem tudtam ezen nevetni. Magam előtt láttam a kis szőke, vézna kislányt, akit mogyoróvesszővel kellett elverni, hogy nyugton legyen. Pedig biztosan nem hisztiztem. Nem volt divatos az időben semmiféle dacoskodás. Hírből sem ismerték szüleim a gyermeki akaratot. Én sem.

Amire viszont nem emlékszem, felnőve mesélte el anyám, egy kioktató mese volt. Ez annak kapcsán került elő, hogy felnőttként (csakis!) nagyobb volt a szám a kelleténél. Nem a mai módon. Nem csúnyán, pláne flegmán. Egyszerűen csak túl sokszor mondtam ki, amit gondoltam. Nyíltan, szemforgatást mellőzve.

Anyám az ominózus veteményeskertben gyomlált, amikor én folyton mellette mászogattam. Nem tudott tőlem kapálni, mert a lábába csimpaszkodtam, bőgtem és azt akartam, rám figyeljen. Ez nem sikerült neki később sem. Csak akkor már nem karoltam át a lábát, inkább a szeretetébe kapaszkodtam volna. Egy ideig kiabált velem, de nem ment semmire. Végül fogott egy madzagot és a kerítéshez kötött. Ott ordítottam, amíg bele nem fáradtam. Aztán elaludtam. Hogy járókába miért nem tett? Gondolom azért, mert nem volt.

Valahogy most is ilyen a helyzet. Van tablet és telefon. Csak a madzag láthatatlan, a figyelem köt rá csomót. A szeretet meg kibogozza, hogy ha úgy akarja.

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here