Feleségem naplója 15. rész

"Nézem az arcát, és látom rajta, mit gondol. Ez a lány biztosan hisz a jóban, úgy érzi, a világot jobb hellyé lehet tenni, nem számít neki, hogy tele van az élet szomorúsággal és keserűséggel. Irigylem. Én nem akarok már semmit, mert attól félek, hogy másodszor már beledöglenék a fájdalomba. Dani elvesztése nem olyasmi, amin pár hónap segíteni tud. Itt van nekem a lányom, aki tesz róla, hogy eszembe jusson. Az a dolgom, hogy tovább éljünk, hogy az emléke ne halványodjon, és a lányom sose felejtse el, milyen csodálatos anyja volt. Remélem, odafönt a jóisten kivételesen boldog, amiért mellette lehet. Én a magam csendjében és bánatában cifrákat üzenek neki, és nem, egy percig se hiszem, hogy jobb helye van odafent. De ha utána megyek, megkérdem az öreget, ebben biztos lehet."

Nelli rám pillant, aztán elneveti magát.

– Hadd lássam azt a papírt! – mondja. Noncsi átnyújtja, de a szeme szomorú marad. Hiába, a kincs az kincs, ez meg nem az.

 – Egy cím és egy név – mondja. – Hihetetlen, hogy megőrizte a föld. Talán valakinek fontos.

Feleségem naplója 14. rész

 
 

Nézem az arcát, és látom rajta, mit gondol. Ez a lány biztosan hisz a jóban, úgy érzi, a világot jobb hellyé lehet tenni, nem számít neki, hogy tele van az élet szomorúsággal és keserűséggel. Irigylem. Én nem akarok már semmit, mert attól félek, hogy másodszor már beledöglenék a fájdalomba. Dani elvesztése nem olyasmi, amin pár hónap segíteni tud. Itt van nekem a lányom, aki tesz róla, hogy eszembe jusson. Az a dolgom, hogy tovább éljünk, hogy az emléke ne halványodjon, és a lányom sose felejtse el, milyen csodálatos anyja volt. Remélem, odafönt a jóisten kivételesen boldog, amiért mellette lehet. Én a magam csendjében és bánatában cifrákat üzenek neki, és nem, egy percig se hiszem, hogy jobb helye van odafent. De ha utána megyek, megkérdem az öreget, ebben biztos lehet.

 – Itteni cím? – kérdem minden izgalom nélkül.

 – Nem hiszed el, de igen! A név is ismerős, mintha az egyik utcában láttam már ezt a nevet. Az egyik cégtáblán. Bauer…Hol is lehet?

Nekem beugrik. Az óváros szélén így hívják a szabót, akihez gyerekkoromban elvitt nagyapám, mert nála varratott öltönyt.

 – Te jó ég, tényleg! A hátulján egy időpont is szerepel. Öt óra harminc. Biztosan addigra lett kész valami. A tárca azonban még mindig csinos darab.

Noémi feláll.

 – Keresgélhetek még? – kérdi. – Én a kalózok kincsét akarom.

 – Persze, kicsikém! – neveti el magát Nelli. – Ahol egy valamit rejtett a föld, ott biztosan van még más is.

Noémi szeme felcsillan. Azonnal életre kel benne a tettvágy, és csipogtat jobbra-balra, én azonban nem vagyok ennyire hiszékeny. Viszont tudom, hogy muszáj találnunk valamit, hogy a nap sikeres legyen. Ezért cselhez folyamodom. Persze, készültem, mert egy szülő nehezen bírja el, ha a gyereke nem elégedett, ezért kicsempésztem egy ezüst kiskanalat a fiókból, és miközben a lányom jó pár méterre túrja a földet, elrejtem az egyik fa tövében. Nelli rosszallóan csóválja a fejét.

 – Muszáj! – suttogom, de látom a szemén, hogy nem tetszik neki.  Azért elmosolyodik.

– Kérdezhetek valamit? – bököm ki váratlanul. Nem bírok magammal, tudni akarom, mi lett annak a gyűrűnek a sorsa. Hazudok, az izgat, van-e valakije, és ha nincs, miért nincs.

Épp a tárcát vizsgálja tüzetesen, de bólint.

 – Gondolom, valójában az érdekel, hogyan veszítettem el a gyűrűt! – jegyzi meg.

Kitalálja a gondolatom, de nem bánom. Ha tolakodónak tart, az se érdekel, tiszta vizet akarok a pohárba. Mielőtt azonban megszólalhatna, társaságunk harmadik tagja sikítani kezd.

 – Ide nézzetek! Itt a kincs! – kiáltja felmutatva az ezüstkanalat, amit a fa tövébe rejtettem nem rég. Alig bírom visszafojtani a mosolygásom, mégis egy pillanatra össze kell szednem magam, hogy ne hatódjak meg egészen pöttöm gyerekem lelkesedésén.

Odafutunk hozzá, miközben Noémi úgy ugrál, mint egy bolond. Repked minden fürtje, és annyira gyönyörű, hogy legszívesebben felkapnám, hogy összepusziljam.

– Te jó, ég! – döbben meg Nelli. Nagy színésznő, látszik rajta.  – Tudtam, hogy profikkal van dolgom!

 – Ugye? Én biztos, hogy kincskereső leszek ezután! – hangzik az elhatározás.

Végem, épp Indiana Jones női változatát nevelem. Hogy ez jó-e, nem tudom, mindenesetre tény.

 – Apa, gazdagok vagyunk!

 – Tudom kislányom, nagyon is! Most már lesz mivel enned a brokkolikrémlevest.

Noémi elfintorodik, de azonnal visszavált boldogra.

 – Szerencsés napunk van! Egy kanál, egy tárca meg egy rejtély! – nézünk össze.

 – Akkor eszünk fagyit? – néz ránk a kis felfedező, majd elkapja a kezem, és húzni kezd kifelé a bozótosból. Félek, nem lesz nagy kutató belőle, mert a hasát jobban szereti.  – Nagyon megéheztem vaníliára.

Ilyen kijelentést nem lehet mosolytalanul fogadni. Nelli felveszi a fémkeresőt, és beleegyezően bólint.

Rám néz. Legszívesebben őt is kézen fogná, hogy érezzem vékony, hosszúkás ujjait a markomban. Hogy egy csodálatos nő keze csússzon az enyémbe. Érzem, hogy megizzadok.

 – Mondd, Marci, mit szólnál, ha visszajuttatnánk a tárcát a tulajdonosának, vagy legalábbis annak, aki tudhat róla valamit?

 – Benne vagyok! – A szám kiszárad erre a kendőzetlen invitálásra.

 – Én is! – szól közbe egy kotnyeles. – Ugye, nem hittétek, hogy kihagyhattok? Én vagyok a profi, nem?

Elnevetjük magunkat, és úgy sétálunk vissza a partra, mint azok, akik jól ismerik egymást, és remekül érzik magukat egymás közelében. Mindhármunk cipőjére több réteg sár ragadt, de hangos dobogással lerázzuk, majd az első fagyisnál vaníliát veszünk mindjárt három gombócot. Kivéve Indiana Jones-nak, neki elég kettő is.

Folytatjuk…

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here