Pár órával és bundáskenyérrel később, már hárman vágtunk neki a kincskeresésnek. Még szerencse, hogy az öt dolog közül, amit el tudok készíteni, a bundáskenyér mindig bejön. Még anya tanított meg rá, amikor gyerekkoromban későn ért haza, és nem bírtuk megvárni a vacsorával. Tudom, hogy a világ legegyszerűbb étele, de én óriási büszkeséggel teszem le mindig az asztalra a púpozott tányért, mintha legalábbis Michelin-csillagot várnék. Valamilyen módon meg is kapom, mert legalább kettő ember odavan érte: Noncsi meg jómagam. Szóval Pillebabával, aki valóban olyan, mint egy hópihe a kék ruhájában és fehér hajával, elindultunk, nem tudva, ki mire számíthat azon a napon. Hogy nekem mi járt a fejemben, nem részletezem, mert volt köztük szégyenletesen erotikus töltetű is bőven, miközben tudtam, hogy Nelli nem az a lány, aki besétálna az ágyamba, ha kedvem tartaná. Már azért is becsülöm, mert hajlandó a szabadidejében velünk lenni, valószínűleg hálából a gyűrűért.
A parton sokan voltak, ami természetes volt jó időben, mégse lettem boldog. Mintha azt vártam volna, hogy miattunk lezárják az egész folyópartot, csakhogy én jól érezzem magam.
– Itt vagyunk! – kiált fel Noncsi, ahogy messziről megpillantja Nellit, aki már messziről vigyorog, ahogy a lányom lelkesen futni kezd felé.
– Jó napot! – mondja rám nézve. – Látom, van, aki tele van kíváncsisággal.
Zavarba jövök. Ennyire látszik rajtam? Aztán belevörösödöm, amikor rájövök, hogy nem rám céloz.
– Ne is mondd, olyan ez a lány, mint a pióca, ha egyszer belekapaszkodik valamibe…
– De apa! Én nem vagyok az a pi…izé, és ne mondd, hogy te nem akartál jönni. Még meg is borotválkoztál, pedig utálsz.
Szigorúan a gyerekre nézek, akinek pufók arcán régen látott boldogság tűnik fel. Nincs szívem összeszidni, inkább, legyintek.
– Az embernek nem lehetnek titkai, ha gyereke van – jelentem ki. – Mi legyen? Maradjon a part vagy inkább vessük be magunkat az erdőbe?
– Az erdő izgalmasabbnak tűnik. A nagyapám sokat mesélt arról, hogy nagy harcok folytak errefelé is, de a természet jótékonyan eltüntette a nyomokat.
A lányra pillantok, és rájövök, hogy sokkal több van benne, mint hittem. Fehér pólóján a felirat is azt jelenti, nem adja fel könnyen a dolgokat. Vajon direkt vette fel, vagy épp ez volt neki kéznél?
– Én készen állok mindenre! – mutat Noncsi a lábára arra célozva, hogy nem szandálban van, hanem tornacipőben, nadrágban, így nem tartja vissza semmi, hogy ásson, túrjon.
– Azt viszont látom, hogy ásót nem hoztatok! – nyúl a hátizsákjába. – Milyen kincskereső az ilyen?
Elnevetjük magunkat, és elindulunk a langyos tavaszi napsütésben az erdőbe, ami a város szélét övezi. Érdekes módon Noémi egyszer se nyafog, hanem úgy szorítja a kezem, mintha attól félne, elveszítem útközben.
– Hol a gyűrűd? – teszi fel a kérdést Nellinek, ami adja magát, pedig nekem nem szúrt szemet a hiánya. – Nem hordod?
– Ma otthon hagytam, mert nem akartam, hogy újra elvesszen. –
Van a válaszban valami visszafogottság, amit nem tudok betudni semminek. Valószínűleg képzelődöm, de úgy érzem, Nelli nem ment férjhez, vagy azóta elvált. Ilyesmit azonban nem lehet csak úgy megkérdezni.
– A szerelmedet nem akartad elhozni? – hangzik el a következő kérdés. – Biztosan unatkozik otthon.
– Nem, ő sose unatkozna. Régen se tette, nem ismerek nála szorgalmasabb, kreatívabb embert.
– Apa szokott unatkozni – mondja flegmán, simán kiadva engem. Ez a gyerek, ha nem figyelek oda, elad egy rabszolgakereskedőnek, gondolom mérgelődve. Szerencsére annyira tapintatlan, hogy mindent meg mer kérdezni, amit én nem. Majdcsak közelebb érünk egymáshoz, nyugtatom magam.
Az erdő alig egy kilométernyire van, így hamar odaérünk, és Nelli bekapcsolja a fémdetektort. Szinte minden pillanatban érzékel valamit. Kezdetben még azonnal kaparászni kezdjük a földet, de a harmadik konzervdoboz meg a ki tudja hányadik kupak után, már óvatosabbak leszünk. A lány elmagyarázza, hogy talán túlérzékeny a műszer, de ez bennünket nem zavart. Noncsi fogja a végét, és még a fák törzsét is végigpásztázza, amin hangosan nevettünk. Az első nagy találat azonban mindhármunkat meglep. Éles, sokkal erőteljesebb csipogással jelzi, hogy valóban rejt valamit a föld. Sose hallottam arról, hogy arrafelé lett volna valamilyen ütközet, de most én is belelkesedem.
– Apa, a kincs! – sikoltja a lányom, és ásni kezd, mint egy eszement vakond. Attól tartok, eltörik a kezében az ásó, de mintha kitalálta volna a gondolatom, el is dobta. Nem mélyen, alig húsz centinyire lapult valami a földben, ami végre nem konzervdoboz volt, hanem egy lapos, vékony dobozka.
– Egy cigarettatálca! – kiált fel Nelli izgatottan. – Téved, mert egy névjegykártya tartó, Míves cirádákkal és rozsdás monogrammal díszített tok, amelyet valaki nagyon régen hagyhatott el.
– Szerinted, ez a háborúból maradt itt? – nézek rá csodálkozva.
– Apa, ugye megtartjuk? – bök meg remegve az izgalomtól Noncsi. – Nyissuk ki, hátha belül arany van!
Ezen még Pillebaba is nevetett volna, ha tudott volna. Óvatosan felpattintom, de úgy nyílik ki, ahogy kinéz. Lassan, erőtlenül és titokzatosan. Egy összehajtott, sárga papírlap van benne, arany egy szál se. Noémi csalódottan legyint.
– Nem sikerült! – mondja, és lekuporodik a fa mellé babáját szorongatva könyékig mocskosan.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
