Mosolyszünet van otthon. A királylányt vérig sértették, duzzog. Órákon át kerül, sőt képes szótlanul vacsorázni, ami maga a csoda. Azt se tudom, nevessek-e ezen vagy rászóljak, hogy fejezze már be. Aztán hagyom, élje csak meg a dühét. Mindez persze abból fakad, hogy előző nap kihagytuk a Bauer bácsi-féle kalandból. El se mondtam volna neki, ha este nem hív fel Nelli, és nem hallja meg a beszélgetésünket a puffogó házi viperám. Mihelyt kiszűrte a lényeget, onnantól kezdve dúlt-fúlt. Fárasztó este volt, de hogy még másnap se képes túltenni magát, az már bosszant.
– Képzeld, – mondta Nelli – kiderült, hogy a városban sokan ismerték Bauer szabót, köztük az én anyai nagyanyám is. Most mesélte el anya, hogy nagy kujon volt az öreg, még akkor is, ha már nem látszik rajta.
– Kujon? Hogy te milyen szavakat ismersz! – nevettem hangosan, mire a lányom még jobban hegyezni kezdte a fülét. – Mesélj!
– Azt mondja anya, hogy bármilyen hihetetlen, még párbajozott is. Persze, nő miatt.
– Ne viccelj! Azért nem a 19.században élt.
– Hidd el, én is csak lestem! Volt neki valami háborúból maradt pisztolya, és azzal meg egy szedett-vedettel lőttek egymásra másik szerelmes ifjúval.
– És? Meghalt valaki?
Nelli úgy nevetett, hogy alig kapott levegőt.
– Valaki? Persze, a szabó! Csak épp feltámadt!
– Jó, értem, ostoba kérdés volt – mondom sértődötten. – Mi lett a másik Don Juannal? Ezt akartam valójában kérdezni.
– Anya úgy tudja, hogy megúszta, mert mindketten a levegőbe lőttek, a lány meg hozzáment egy harmadikhoz.
Hallgatok. Ki gondolta volna, hogy egy regénybe cseppenünk egy szimpla kincskeresés után? Mit regénybe! Egy valódi drámába.
Na, ezután a mondat után következett pár utalás arra, hogy jó volt a délután, és ezt hallotta meg Noncsi. A kis Miss azóta csendes, mint a nyárvégi Balaton.
Este, amikor elküldöm fürödni, rám se néz, ahogy úsztatja a kacsáit, majd pillanatok alatt megtörölközik és bebújik az ágyba. Ért hozzá, hogyan kell lelkifurdalást csinálnia az apjának, ez látszik. Valószínűleg genetikailag kódolt, hogy a nők képben legyenek a trükkökkel.
Egy dolog azonban mégis jól sül el. Úgy zárjuk a beszélgetést, hogy másnapra találkát beszélünk meg, és egyikünk se mondja, hogy a talált tárgy miatt. Egyszerűen örülök. Úgy fekszem az ágyban, hogy már előre bocsánatot kérek Danitól, amiért jobb a kedvem a megszokottnál.
Reggel mégis idegesen ébredek. Nem korai ez még? Tényleg arra van szükségem, hogy egy újabb nő besétáljon az életembe? Vagy az is lehet, hogy Nelli egész más célból akar találkozni velem? Én ragozom túl az egészet? Egész nap nem gondolok a három órára, nem gondolok a lányra, csak fél óránként, akkor is erőnek erejével hessegetem el a gondolatot. Három előtt öt perccel azonban úgy lövök ki az irodából, mint a nyílvessző. Éhes vagyok és nyűgös, nem is értem, mi bajom van. Viszont a kávézó épp a munkahelyem mellett van, így nem kések el. Bekukkantok, és látom, hogy alig vannak bent, mindenki kint ül a teraszon. Szétnézek, Nelli sehol.
Leülök a sarokba, várok. Eltelik tíz perc, mire megáll az asztalom mellett egy Nellire kísértetiesen hasonlító csaj. Végigmér, majd szigorú arccal nekem szegezi a kérdést:
– Te vagy az a Marci, aki a nővéremre vár?
– Azt hiszem, igen – hebegem. – Te Nelli húga vagy?
– Igen, az vagyok. Csak szólok, hogy nem jön el, meggondolta magát. Elfelejtette, hogy máshol van jelenése.
– Értem, de miért nem ő szólt? – kérdem értetlenül.
– Azt mondta, így egyszerűbb. És tudod mit, szerintem korrektebb, ha elmondom neked, hogy te nem vagy az esete. Ne akard felszedni, ő nem olyan lány.
A szemem akkora lesz, mint egy teniszlabda. Ez mi a fene? Mit akar ez a lány? Minek szól bele?
– Tudod, én már nagyfiú vagyok, és el tudom dönteni, mit akarok! Téged nem ismerlek, de azt tudom, hogy semmi közöd az életemhez.
– Lina vagyok. Karolina és tudod, nem kell harapnod. Nem ismered a nővérem, nagyon sokat szenvedett, nem akarom, hogy még többet szenvedjen. Egyelőre nincs szüksége senkire, aki nem veszi őt komolyan.
Az egész beszélgetés szürreális. Közben megérkezik a pincér, intek neki, hogy jöjjön vissza később, mert ezt a beszélgetést nem lehet csak úgy abbahagyni. Somolyog, mintha tudná, miről van szó. Legszívesebben beletenyerelnék a gúnyos képébe, pedig nem tehet semmiről. Viszont a düh és az éhség rossz kombináció.
– Lina! Ha mindez igaz, akkor miért nem ő mondja el nekem? És különben is, honnan tudod, hogy én mit akarok? Nem tudsz rólam semmit.
–Jaj, dehogynem! Van egy lányod, meghalt a feleséged, valószínűleg most anyát keresel neki. Nincs igazam?
Elszámolok tízig. Nagy levegőt veszek és azon gondolkodom egy fél pillanatig, mennyire maradjak úriember.
– Úgy hiszem, eleget mondtál! Köszönöm, hogy átadtad az üzenetet, és most menj a francba!
– Na, látod! Tudtam, hogy nem lehetsz Nellihez való. Ő nem olyan, aki bunkókkal kezd.
Mielőtt válaszolhatnék, megfordul, és elviharzik. Csak nézek magam elé, sóhajtok egy nagyot és rendelek egy hatalmas hamburgert sült krumplival. Dühömben olyan gyorsan befalom, hogy azonnal megfájdul a gyomrom. Vajon mi volt ez az egész? Mit akart valójában ez a Lina? Ki a fene ő, talán Nelli testőre? Tőlem akarja megvédeni? És hogyhogy tud a találkánkról? A kérdés rengeteg, válasz egy se. Miután eltüntetem az utolsó morzsát is a tányérról, megcsörgetem Nellit. Hosszan csörög, legalább tizenötöt, de nem veszi fel. Üzenek neki, de csak annyit, hogy hívjon fel, fontos lenne.
Két szóban érkezik meg a válasz: Kopj le! Torkomra megy a tonic, és káromkodok egy csúnyát.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
