Nem térek magamhoz a döbbenettől. Elmegyek Noémiért az oviba, és nem vagyok túl beszédes. Hagyom, hogy mondja a magáét, hallgatom fél füllel, hogy mit csinált Mira meg mit mondott Zolika, de nem hat meg egyik sem, mert engem az foglalkoztat, hogy mit mondott az a lány. Az a Lina vagy ki a fene. No, meg a válasz az üzenetemre.
– Apa, te nem figyelsz! A felnőttek mindig másra figyelnek…- hangzik a komoly, de cseppet sem barátságos megjegyzés. Való igaz, ezért nem magyarázom el neki, hogy a felnőttek gondjai egészen mások, és szeretném, ha az érdekelne a legjobban, hogy Mira miért volt undok aznap. De nem érdekel.
– Figyelek! Csupa fül vagyok! – hazudom.
– Dehogy… Anyára gondolsz?
Nem. Az első olyan nap hónapok óta, amikor nem gondolok rá folyton. Elfordítom a fejem, hogy ne lássa a zavarom, és idegesen dobolni kezdek a kocsi műszerfalán.
– Most nem anyára gondoltam. Egyszerűen tele van a fejem mindennel – mondom gyorsan.
– A munka – jegyzi meg komolyan, mint egy valódi felnőtt. Bólintok, és szerencsére nem kell mást mondanom, mert elhallgat és kibámul az ablakon.
– Apa! Nézd, ott van Nelli! – kiáltja fülsértő hangon. Aztán integetni kezd, de a lány fázósan összehúzza magán a kabátját, mintha hideg lenne, és úgy siet, hogy nem hiszem, hogy gyalog utolérnénk.
– Tényleg! – kiáltom én is. – Utána menjek?
Noémi szeme felcsillan. Gázt adok és bele is taposok, mert kell még fordulnom, hogy nyomába eredhessünk. Pár pillanat múlva megpöccintem mögötte a dudát, és vissza is fordul. A szeme kikerekedik, de azonnal elmosolyodik.
– Sziasztok! – integet meglepve. – Ezt a véletlent!
– Nem véletlen, én vettelek észre! Mondtam apának, hogy ott vagy. Te nem láttál bennünket?
Noémi egyenesen a szemembe néz.
– Nem, sajnos nem, de örülök, hogy te észrevettél. Szemfüles vagy.
– Szemfüles? Az azt jelenti, hogy van szemem és fülem?
Erre mindhárman nevetünk.
– Gyere, szállj be, elviszünk! – mondom könnyedséget erőltetve magamra.
Nelli nem kéreti magát. Nézem, ahogy vékony pólójában, szűk nadrágjában egészen kislányosnak tűnik. Picit ideges, ezt érzem.
– Valami baj van? – kérdem, ahogy mellém huppan.
– Igen, ellopták a telefonom. Az a baj, hogy tudom ki, de mégse érem utol.
– A húgod?
– Te honnan tudsz róla? – Arcán valódi döbbenet, hiszen elvileg azt sem kellene tudnom, hogy van húga.
– Mindjárt elmondom, de előbb áruld el, hová vigyünk.
– Haza, hozzánk! – kiált közbe életem legpimaszabb csaja. Félig hátrapillantok, próbálom szemmel jelezni, hogy nem ártana néha tartania a száját. Tudom, hogy veszi a jelzést, de úgy tesz, mintha átlátszó lennék. Nem akarom, hogy Nelli azt higgye, én beszélem tele a fejét, netán a szájába adok mondatokat.
– Csak két utcányira megyek, ott lakik a húgom, és van egy kis elszámolnivalóm vele. Bolond csaj, de eddig nem lépett át semmilyen határon, most azonban megtette.
– Miért kellett ellopnia a telód? Ez nagyon furcsa.
– Folyamatosan irányítani akar engem. Azt gondolja, hogy rászorulok a segítségére, és volt időszak, amikor így is volt, de már nem így van. Viszont nem érti meg, hogy az életemet szeretném magam irányítani.
– Aha – hümmögök. – Akkor értem a kopj le üzenetet meg az egészet.
– Micsoda? – kiált fel. Lehalkítom a hangom, és gyorsan elhadarom neki a délutánt, amibe belesápad.
– Miért nem hallhatom én is? – kérdi egy Dumbo-fülű méregzsák a hátsó ülésen.
– Nem annyira fontos. Hidd el, nem érdekelne! – szólok hátra, és már lassítok is.
– Én akkora balhét csinálok nála, amekkorát még nem látott. Ezt hogy képzelte? Tényleg odament? És tényleg beolvasott? Miféle szemétség volt ez a részéről? Annyira sajnálom! Ugye, nem haragszol? – Nelli valóban mérges, ez jólesik.
Fülig szájjal vigyorgok és nemet intek a fejemmel. Maga a földi csoda, hogy ilyen hamar rendeződik minden, az meg külön öröm, hogy nem látom rajta, hogy le akarna rázni. Danikám, édes Danikám, szégyellem, de kezdek egy lány miatt vidámabb lenni. Nem bánod? Ha tudnád, mennyire hiányzol, és mennyire tökéletes volt a veled való élet, de nem tudok nem érezni utánad. És ez a lány kezd megérinteni. Kedves, vidám, és érzékeny. Nem merem azt mondani, hogy emlékeztet rád. Gyalázatosan egyszerű lenne, mégis igaz. A szívem azonban jobban ver a megszokottnál, és ezt nem annak tudom be, hogy aznap három kávét ittam.
– Ez az a ház! – mutat egy zöld kerítésesre, én meg fékezek. – Azonnal tisztázni akarok vele mindent. Sajnálom a délutánt. Esetleg egy másik alkalommal? Holnap?
– A holnap nem jó, mert kirándulni megyünk az álltakertbe az ovival – jegyzi meg Noncsi, aki úgy látszik azt hiszi, csak hármasban lehetünk. Még nem tudom, hogyan adjam a tudtára, hogy szeretném őt kizárni egyszer-egyszer.
Észre se vesszük, hogy közben beborult, és nagy szemekben esni kezd.
– Tudod mit, ha visszaszerezted a telefonod, szólj! Legyen egy jelszavunk, amit elküldesz, és tudni fogom, hogy minden rendben, és nálad van a teló.
– Ez jó ötlet! – bólogat. – Mondjuk lehetne a szó: KINCS. Az nem szokványos, és mi tudnánk, miről van szó.
Helyeselek. Már pattan is ki, de még visszanéz. Rám mosolyog, és Noncsira kacsint.
– Szereted bolhapiacokat? – kérdi tőle.
– Igen!
– Azt se tudod, mi az – jegyzem meg félhangosan, mert tudom, hogy kamuzik. Arcán megjátszott sértettséggel veti oda:
– Az olyan bogáreladó hely!
Annyira nevetünk, hogy csak azért hagyjuk abba, mert attól tartunk, valóban megharagszik ránk.
– Nem egészen, de majd apukád elmondja! Szombaton elmehetnénk!
– Hurrá! Bolházunk! – sikít a lányom, és én nem is tudom, hogy az ő örömének örüljek vagy annak, hogy újra meg újra találkozunk. Fokozatosan, szépen járjuk körbe egymást, és ez nagyon jólesik.
Nelli az egyre jobban nekikezdő zivatarban átfut az úttesten és még látom, hogy becsenget.
Mi, mint aki jól végezte dolgát, úgy érünk haza, és a Micimackó egyik betétdalát ordítjuk egész úton, de oly módon, hogy hálát adok a jóistennek, hogy nem hallja senki ezt a millió hamis hangot.
Fékezek, leállítom a kocsit, de nem szállunk ki azonnal. Ömlik. Csúnyán dörögni kezd az ég, hatalmasakat villámlik. Noncsi csak azért nem fél, mert teli torokból dalolunk. Hihetetlenül jól esik bolondnak és felszabadultnak lenni. Talán mégse olyan szemét az élet, mint ahogyan eddig gondoltuk, és ettől megnyugszom. Az eső nem csillapodik. Még egy dalt kivárunk, utána úgy döntünk, be kell futnunk, lesz, ami lesz. Az esőt azonban nem érdekli senki és semmi, ezért öt perccel később csuromvizesen zuhanunk be a lakásba, és ahogy becsukom az ajtót, csengetnek.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
