Öt hónap múlt el a nap óta, amikor kiderült, árva lettem. Nagyon ostobán hangzik, de nekem a feleségem volt az apám és anyám is egy személyben, főleg, hogy ők már nem éltek. Öt olyan hónap, amikor csak éjjel sírtam, vagy néha a lányommal együtt. Ma volt ez első olyan nap, amikor nem ugrott össze a gyomrom, hogy elfelejtettem valamit vagy valakit. Ez csak azért történhetett meg, mert május első vasárnapja volt, Anyák napja, de én nem akartam szólni róla Noéminek.
Akkor nem sejtettem, hogy a szomszéd banya lesi, hogy mit csinálok, és alig várja, hogy lecsapjon rám, mint rossz apára. Mindezt persze álságos köntösbe bújtatva. Reggel kilenc volt, amikor becsengetett. Fel se ébredtem egészen, csak játszottam a telón, amikor úgy vágott tarkón a csengő hangja, hogy azt hittem, kalapácsot használt. A banya állt ott a küszöbön, az a hatvanas szipirtyó, aki az a fajta nyugdíjas, aki szenved az otthonléttől. Köszönni is alig szokott máskor, erre három szál szegfűvel a kezében vigyorgott rám, miközben és alsónadrágban meresztettem rá csipás szemem.
– Jó reggelt! Ne haragudjon! Nem akartam felébreszteni, de gondoltam, ilyenkor már nem alszik, akinek gyereke van! Jól gondoltam? Mi se tudtunk a férjemmel, mert a kisebbik fiunk mindig hajnali hatkor kelt, mintha kakas lett volna előző életében. A nagyobbik meg utána, így hiába volt ünnep, hétvége, kelnünk kellett.
Mindezt úgy mondta, hogy nem vett levegőt közben. Nem tévedés, figyeltem. Szerintem, trombitás lehetett mellékállásban, mert ekkora tüdővel máshol nem dolgozhatott volna eredményesebben.
– Jó reggelt! – feleltem erőltetett kedvességgel. – Miben segíthetek?
– Jaj, drága, tudtam, hogy elfelejti, miért is jutna eszébe, de ma Anyák napja van. Gondoltam, a kislánynak szól majd, esetleg az anyukája képe mellé tennének virágot. Azért hoztam ezt a pár szálat, nem volt drága, ne aggódjon!
– Micsoda? – kérdeztem értetlenül.
– Hát a virág, mi más? Ugye, nem akarja azt állítani, hogy nem akar emlékezni arra gyönyörű nőre, akit maga meg se érdemelt?
– Angéla néni! A feleségemre nem lehet nem emlékezni – mondtam pikírt hangon, és azon gondolkodtam, hogy előző este nem fürödtem, valószínűleg messziről érződik oroszlánszagom.
– Köszönöm a virágot, biztosan át fogom adni! – tettem hozzá.
– Kinek? Maga szerencsétlen? Inkább kerítsen egy vázát, addig főzök egy kávét. Jó?
Mit mondhattam volna? Az emberek tolakodóak. Akkor is, ha valaki boldog, de ha nem az, akkor pláne úgy érzik, nekik tenni kell valamit, amivel segíthetnek, de nem sokáig, hogy újra érezhető legyen a hiányuk.
– Jövök mindjárt! Addig fürödjön meg, és hozok süteményt is!
– Angéla néni! – próbáltam megszólalni.
– Ne tiltakozzon, fiatalember! Nem magáért csinálom! A kislánya aranyos gyerek! Na, menjen, menjen! Tíz perc múlva ott vagyok, ne zárja be az ajtót!
Mit volt, mit tennem, engedelmeskedtem. Így van akkor, amikor az ember neje mindenkivel szóba áll, mert túlzottan empatikus. Mielőtt bementem a fürdőbe, a mosogató alatt ráleltem egy vázára, és beledobtam a csúnya virágot. Dani gyűlölte a szegfűt. Fogtam és kivittem a nappaliba. Letettem legszebb fekete-fehér képe mellé, ami a komód tetején állt. Nem illett hozzá, azt a vak is láthatta, és ha nem lett volna halott, kivágott volna engem is és a virágot is.
Ilyen gyorsan még életemben nem zuhanyoztam, vagy a kávé készült el gyorsan. Egy biztos, amikor kiléptem a fürdőből egy szál törölköző takarásában, a banya már a konyhámban ült, engem várt.
– Ugye, felöltözik? – szegezte nekem a kérdést. – Nem bírom a meztelenkedést.
Elpirultam, pedig nem is voltam pucér.
Gyorsan magamra kaptam egy farmert meg egy pólót és csepegő hajjal huppantam le a konyhaszékre. Egyetlen dolog vidított csak fel, hogy fánkot hozott a nyanya.
– Na, mindjárt más! – nézett végig kritikusan. – Gondolom, kimennek ma a temetőbe! Oda is viheti a virágot, ahogy akarja. Ne nézzen, igya csak meg a kávét, és egyen mellé fánkot, mindjárt szebb színben látja majd a világot.
Belekortyoltam a kávéba, és mondhatom, fantasztikus volt. Épp annyira édes, ahogy szeretem, kevés tejszínnel. Végignéztem az asszonyon, aki valószínűleg sose volt szép, talán átlagos, viszont gondolt ránk, és ebben a kiüresedett világban ez nem volt mindennapos dolog.
– Kimegyünk, persze! – feleltem zavartan. – Noémi minden nap emlegeti az anyját, nem szeretném, ha elfelejtené, még akkor se, ha már alig emlékszik rá.
– Nagyon helyes! A fájdalmat felejtse csak el, de emlékezzen arra a tündérre, aki az anyja volt.
Legszívesebben elsírtam volna magam, de biztosan rosszul néztem volna ki, miközben tömöm magamba a fánkot és szipogok. A sírást különben se neki tartogattam.
– Angi néni! – szólalt meg egy álmos arc. – Tudtad, hogy szeretem a fánkot?
Az asszony tekintete ellágyult, ahogy meghallotta a kislányom hangját.
– Persze csillagom, anyukád mondta!
– Anya mindent tudott – közölte legörbült szájjal. – Hiányzik.
– Jaj, édes bogaram! Gondolj arra, hogy most is lát téged, és azt szeretné, ha nevetnél!
– Ha azt szeretné, miért nem mondja?
Legszívesebben felkaptam volna, hogy magamhoz szorítsam, így azonban, zsíros kézzel csak felé nyúltam, és hagytam, hogy az ölembe másszon.
– Mondja ő, csak mi nem halljuk! – suttogtam.
– Szerintem, rajzolnod kellene neki valamit, és ha azt meglátja, biztosan boldog lesz. Lehet, hogy akkor még hallani is fogod a hangját távolról. A fejedben.
Ránéztem a szomszédra, és kezdtem megérteni, Dani miért kedvelte.
Noémi nem szólt semmit, csak lemászott az ölemből, fogta a rajzolós füzetét, és elmerült benne. Néztem a haját, a mozdulatait, ahogy picit kitolja a nyelvét, és hálát adtam az égnek, hogy ő van nekem.
Délután kimentünk a temetőbe. Szinte senki nem járt a sírok közt, talán a hűvös szél miatt. A rajzot és egy csokor rózsát tettünk az apró sírkő mellé.
– Apa! – kiáltott fel Noncsi a hosszú csendben. – Én hallottam anya hangját. De tényleg. Olyan volt, mint a szélé.
– Olyan, édesem! – feleltem és megöleltem. – Épp olyan, mint a szélé.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
