Bárhogyan áltatjuk magunkat, idővel meg fogjuk érteni, hogy nem vagyunk elég fontosak másoknak. Ideig-óráig keresztezik utunkat emberek, akik hoznak jót-rosszat, tanítanak, nevelnek, de aztán ők is elmennek. A gyerekeink átmeneti vendégek az életünkben és túlontúl rövid az az idő, amit együtt töltünk.
Mindenkinek megvan a személyes drámája, legyen az komédia vagy tragédia. Soha senki nem érezheti át teljesen a másét.
Életük falán egyedi lenyomatok képződnek, amíg eljutunk addig a pontig, amíg kapcsolódhatnánk más gondjaihoz. Ezért nem lehet várni, sem elvárni, hogy valaki megértsen. Nem teheti. Csak részben, csak úgy, ahogyan ő tudja értelmezni a problémát. Nem lehet kérni, hogy élje át ezer százalékban a mi érzéseinket, vegyen részt a belső küzdelmünkben. Sokan ettől a helyzettől megijednek. El kell fogadnunk, hogy ez nem gyávaság, csak a lehetetlenség terhét a legtöbben nem cipelik szívesen.
Az embereknek nincs idejük másokkal foglalkozni. A személyes sérelmeik, kudarcaik vagy örömeik lekötik őket. Ha azt hisszük, hogy törődnek velünk, hamar csalódni fogunk. A figyelmük pillanatokra felénk fordul, de csak ha látványosan elérünk valamit vagy kudarcot vallunk. Ezt is rangsorolják magukban, de valójában leszűrik, hogy abból a helyzetből nekik mi a fontos vagy hasznos. Ezért sem számít, hogy milyen ruha van rajtunk, hogy megfeleltünk-e a különböző elvárásoknak, hogy tévedtünk-e az adott szituációban, mert a legtöbben csak egy pillanatra jegyzik meg ezeket. Talán csak a bántás, a sértés ül le a lélek legmélyére. Az is csak, mert gondosan elültetjük, és nem kérjük meg, hogy álljon finoman odébb. Kell a hely az örömnek, a vidámságnak.
Biztosan szörnyen elkeserítőnek tűnik, hogy ennyire nem vagyunk érdekesek, izgalmasak és nem utolsó sorban fontosak másoknak. Ez magányosságot is jelenthet, viszont óriási szabadságot is.
Mekkora kő esik le a szívünkről, ha megoldunk egy kényes helyzetet! Mekkora függetlenséget ad, ha érzelmileg felszabadítjuk magunkat a káros kötődésektől! Micsoda öröm lehet, ha nem érdekel bennünket, hogy valakinek tetszik-e a külsőnk! Próbáljuk csak ki, hogy a másik szemébe nézve mosolygunk, ha bírál bennünket! Nem gúnyosan, tisztán, derűsen! Nem tud mit kezdeni vele. Ez számára döbbenetes, nekünk viszont felemelő.
Ha becsmérelnek, ha beszólnak nekünk, egy mosoly lehet megsemmisítő, mert a haragra, a dühre lehet csúnya szavakkal, arckifejezéssel reagálni, de a mosolyra nehéz.
A legtöbb ismerősünk, barátunk, a családtagunk befelé él. Kifelé csak akkor, ha gond van. Olyankor vannak tele a közösségi oldalak kitárulkozással, amikor a legnagyobb a zűrzavar. Ha minden rendben van, nem szükséges tudatni, hogy mit kaptunk születésnapunkra, szeret-e a párunk vagy, hogy éppen hol tartózkodunk.
Önmagunk felszabadítása a külső és belső kötöttségek alól nem egyszerű munka. De hosszas igyekezettel, tanulással elsajátítható. Gyakorolni meg nap, mint nap lehet, mert sokszor kerülünk vélemények, összekacsintó szemek kereszttüzébe.
Ez is, mint szinte minden, rajtunk múlik. Ha könnyebben vesszük, az is lesz minden. Önmagunkat amúgy sem érdemes komolyan venni. Nevetéssel, humorral falat építhetünk az intrikának, vagy önmagunk marcangolásának. Ehhez viszont mulatni kell a hülyeségeinken. Hát rajta, nem ördöngösség ez!
fotó: Pinterest
