A Balaton egy morcos, haragos arcát mutatta éppen. A víztükör szinte
egybeolvadt a sötétszínű viharfelhőkkel. Fodrozódtak a hullámok, hajladoztak a karcsú nádszálak a közeli nádasban, izgatottan köröztek a molnárfecskék a tó fölött. Egy ütött-kopott vitorlás csónakot csak úgy dobáltak a tarajos hullámok a parttól pár méterre, ahogy visszatért körútjáról. Egész nyáron láttuk a csónak idős tulajdonosát kihajózni a túlpart felé. Napbarnított bőre, ráncai, hófehér haja, izmos teste árulkodott róla, hogy minden bizonnyal sok évtizede a víz szerelmese. Minden mozdulata arról árulkodott, hogy igazán érti a hajózás mesterségét. Barátja a tó, a szél, a napsugár, a közelben fészkelő hófehér kócsagok, az ezüstös sirályok, a vadkacsák, a csobbanó, fénylő pikkelyű halak.
Kivételesen a felesége is vele tartott. Néhány percig a partról figyeltük, ahogy
küzd a házaspár a partra szállással. A hölgy igyekezett felállni, kiszállni a csónakból, de
megfáradt teste visszahúzta. Többszöri próbálkozás után is visszahuppant a csónak
padjára.
Jeleztem a mellettem ülő kislányomnak, hogy menjünk, segítenünk kell. Ahogy
beértünk a combközépig érő vízbe, rákérdeztünk, mit tehetünk értük. Az úr megkért,
hogy üljünk a csónak orrára, igyekezzünk azt stabilizálni. Most éreztük meg micsoda
ereje van a habzó, tajtékzó víznek. Hihetetlen energiával himbálta a hajót. Ezúttal
pehelysúlyúnak bizonyultunk, egy csöppet nem került nagyobb egyensúlyba a csónak.
A hölgynek pedig továbbra sem sikerült erőt gyűjteni a szárazföldre jutáshoz.
Szerencsére egy férfi is észrevette a partról, hogy jól jönne még a támogatás. A
hölgyhöz igyekezett és udvariasan felajánlotta a kezét. Az asszony erőtlen izmai csak
nem engedelmeskedtek. Arcával a térdére borult és zokogni kezdett tehetetlenségében.
Majd kisvártatva felemelte a fejét. Szőkésbarna, ősz szálakkal tarkított haját lobogtatta a
szél. Karcsú, ráncokkal borított teste fáradtan nyugodott meg a hajótesten. Kékesszürke
szemét könnyek áztatták. A túlpartot kémlelte.
Talán felidézte az első találkozásukat a füredi Tagore sétányon. A nagymamáját
látogatta meg a szívkórházban, amikor egy esti séta közben megszólította egy udvarias
fiatalember. Sötétkék-fehér tűpettyes, fehér szegélyes, térd alá érő fodros ruhát viselt.
Íves lábszárát, karcsú bokáját kiemelte a masnis tűsarkú szandálja.
Talán eszébe jutott a második találkozójuk, amikor bársonyos szirmú, rózsaszín
tulipáncsokrot kapott a férfitől. Jól illett a csokor üde fiatalságához. Talán elmerengett
azon is, hogy hányszor üldögéltek az alkonyat fényében, bámulva a partról az apró
halakból álló, együtt áramló halrajokat, a mohás köveket, az elegáns hattyú párokat.
Hányszor fürdőztek a napfényben, bőrüket összeérintve, kezüket, vállukat, combjukat
összesimítva, ringó csónakjukon a tó közepén.
„Asszonyom, minden rendben lesz! Segítünk Önnek!”- mondta tört magyarsággal
a segítséget ajánló férfi. És nyugtatólag megérintette a felkarját. Éppen úgy és éppen ott,
ahogy az édesanyák ölelik át a gyermeküket. Majd a háta mögé lépett, finoman átkarolta
a mellkasát és óvatosan kiemelte a hajóból.
Imbolyogva kisétáltunk a partra a csapkodó hullámverésben. A hölgy még most is
hullajtotta a könnyeket. A fájdalom és a hála könnycseppjei keveredtek. Egyszerre volt
jelen a szívszaggató találkozás azzal a felismeréssel, hogy ez volt az utolsó közös
vitorlázásuk negyven év után. Ahogy az égő, vörös napkorong egyre halványabb,
narancsos, majd sárgás, lilás-rózsaszínekbe burkolózik, és lassan-lassan leereszkedik a
Tihanyi apátság méltóságteljes tornyai mögé, az ő életük is alkonyathoz ért. De
örökségül maradt rengeteg, csodálatos emlék közös éveikből, amelyeket bármikor
felidézhetnek, ők is és a gyermekeik is. A keserédes fájdalmakat átadták a szélnek, a
hullámoknak, hadd vigyék messzire.
Szelíden, szeretetteljesen, mosollyal az arcukon kifejezték köszönetüket. A vihar
közben elcsendesedett. Tekintetük reménytelien összeforrt, újjaik egymásba fonódtak.
Komótosan elindultak hazafelé. Majd alakjuk elhalványodott a hatalmas
jegenyefenyővel szegélyezett utcán.
Kép forrása: Pinterest
