Gumicsizma martini- Utolsó rész

 

 
 

Az előző részt IDE kattintva olvashatod. 🙂

Hetek óta nem láttam Andort. Restelltem mástól megkérdezni, hogy mi van vele, én magam pedig nem mentem hozzá. Pedig nagyon hiányzott. Az űrt, amit a hiánya okozott, a szervezéssel próbáltam kitölteni, ha pedig mégis eszembe jutott, a gyomrom remegéséről igyekeztem elterelni a figyelmet.

Nem volt bátorságom megkeresni. Hiányzott a közelsége, de a mérhetetlen dac, az ismételt csalódástól való félelem erősebb volt.

A nap sugarai melengették a ház begyepesített udvarát, a kertben ágaskodó bio-konyhakerti növényeket, és Sir Henrik bundáját, aki egy elkerített részen legelészett az erdő szélén.

Komisz hatalmas tappancsaival rám ugrott, majd elnyargalt megugatni a szántóföldön a gabonakalászokat kóstolgató madarakat.

A napsugárba tartottam az arcom, és a szemem csak annyi időre nyitottam ki, míg belekortyoltam a kezemben tartott báránygrafikás bögrébe. A kávé selymesen simogatta végig a torkom.

„Ma lesz a nagy nap. Mindent elintéztem” – gondoltam – „Erzsike meghozatta Bélával a dekorációt. Lesz itt lufi, girland, mifene. Rendeltem néhány flaska Martinit, Difiék áthozzák Rucától az italokat, és kipakolják majd az asztalokat.”

Újabb korty kávé következett. A Martiniről a kezdet jutott az eszembe. Az átitalozott éjszaka, amikor a kanapén ülve, Nellivel terveket szőttünk. És most itt vagyunk, nyolc hónap után, a megálmodott „Biofarm és Pihenőház” kertjében. Az előjegyzésben már ott sorakoznak a pihenni vágyók nevei, néhány hétre előre már telt házunk lesz.

 

Sosem voltam érzékeny típus, de az emlékek és a valóság elhomályosította a látásomat.

„Nelliből embert faragott a vidéki lét. Én is megtaláltam a számításom” – morfondíroztam tovább – „azt hiszem, amilyen merész döntésnek látszott, annyira beigazolódott, hogy nem kell félni az álmoktól. Életem legjobb döntése volt a fővárosból vidékre költözni. Ide, Botosmérőre.”

Kiittam a kávém maradékát, és végignéztem a tornácon kaspókban függő egynyári virágtengeren. Hangosan klaffogó papuccsal bementem a házba.

Megálltam a nappaliban, és körülnéztem.

Minden olyan volt, mint amilyennek megálmodtam. A sarokban a kandalló, a sokszemélyes ebédlőasztal, raja a mezőn szedett virágokkal, a vendégeket fogadó pult, a fehér fal, a faragott szekrények. A szobák ajtaja nyitva állt. A pasztellszínű falak között modern bútorok, kényelmes ágyak álltak.

Nelli az utolsó simításokat végezte a konyhában. A pultot törölte, de már nem gumikesztyűben, mint amikor megérkeztünk.

Végignéztem a barátnőmön. Lábán nem gumicsizma volt, hanem csinos, pántos papucs. Barna combjait nem a szoláriumnak, hanem a nap alatt végzett kerti munkának köszönhette. Karjai is megizmosodtak. A haját egyszerű lófarokba kötötte, fitos orrát a napsütéssel előtűnt szeplők pettyezték, és ahogy észrevett, rám mosolygott. A mosolyával gyógyítani lehetett volna, annyi boldogság sugárzott róla.

Odaléptem hozzá, és átöleltem. Nelli viszonozta az ölelést, majd nagy szipogva elengedtük egymást. Mindent megbeszéltünk egyetlen szó nélkül. Egymásra nevettünk, majd zavaromban legyintettem, aztán birtokba vettem a fürdőszobát, hogy felkészüljek a nagy eseményre.

Difi kurjongatásától zengett a környék. Ő és Ruca töltötték be a megnyitón a csaposok szerepét. Jelen volt a falu apraja – nagyja, akiket a barátainknak tudhattunk.

A zenét Viking szolgáltatta természetesen, felváltva a lejátszóval, hogy mindenki zenei igénye ki legyen merítve. Ha a lejátszóból felharsant a Highway to hell, vad headbangelésbe kezdett, copfja a hátát csapkodta.

Az asztalokat roskadásig raktuk saját gyártmányú bio ételekkel. Gyúrós belecsípett a falafelbe, majd a háta mögé dugta a kezét, és halkan pisszegett Komisznak. A kajla kölyökkutya a testépítő mögé somfordált, és kikapta a kezéből az ételt, majd egyetlen nyeléssel eltűntette a bendőjében.

Annus néni néhány idős asszonnyal az egyik árnyékba tett asztal mellett ücsörgött, szemüvegén vígan csillant meg a fény, ahogy ránk nézett, és bele-bele nyalt a kezében tartott likőrvermutba.

Postás Józsi az egyik helyi asszonynak mesélt a tévében látott operaközvetítésről, és a skálázása olykor elnyomta a Viking muzsikáját.

Az a szemöldökét összehúzva elégedetlenkedett, és ennek hangot is adott, olyképpen, hogy feljebb tekerte az erősítőn a hangerőt.

Tibáncsi őrmester is igen jól érezte magát. Rá osztottuk a rendfentartás feladatát, valamint a grillezett húsok őrzését.

Vénboj is jelen volt az eseményen, elmaradhatatlanul, mint a falu muslicája. Difi ügyelt rá, hogy ne álljon sorba túl sokszor repetáért az italmérésnél.

Intettem Vikingnek, hogy halkítsa le a zenét, és magam mellé szólítottam Nellit, aki éppen a Pszinek adagolta a biosalátát, és a répát a tányérjára.

A zene elhalkult, én pedig belekopogtattam a terasz előtt felállított mikrofonba.

– Kedves meghívott vendégeink! – A hangom egy pillanatra elcsuklott, ahogy végignéztem az udvaron ülő és álló falubelieken.

– Mindenkinek köszönjük, hogy eljött, és velünk ünnepli életünk nagy fordulópontját. Nem vagyok a szavak embere. De tudnotok kell, hogy nagyon fontos nap ez nekünk. Néhány hónappal ezelőtt Nellivel, akit mindannyian jól ismertek – Nelli megvillantotta huszonnégy karátos mosolyát, billentett egyet a csípőjén, és a Pszire nézett – elhatároztuk, hogy ide költözünk. Nem volt egyszerű itt megszokni, de a dolgok jobban alakultak, mint hittük volna. Megismertünk benneteket, és ti befogadtatok. Sokan jó barátaink lettetek, és sok kalandos esemény is történt velünk. Ugye Difi? – mosolyogtam a helyi trógerre. Az zavarában egyik lábát a másik mögé téve sután pukedlizett, a fején körbeért a vigyora.

– Ha nem lennétek, ez nem jöhetett volna létre – folytattam – Mindannyian segítettetek nekünk, ki így, ki úgy… De az itt lévők részesei voltak farm létrejöttének. Még az ideköltözésünk előtti negatív életszakasznak is meg kell köszönnünk, mert ha az nem lett volna, még mindig a fővárosban élnénk. Elsőre talán furcsának tűntünk nektek, de mi sem voltunk ezzel másként. Aztán persze rájöttünk, hogy itt is emberek élnek, és ennek a kis közösségnek a tagjai kiállnak egymásért, ha a másik bajban van. A nagyvárosi emberek tanulhatnának ebből. Nekem január óta Botosmérő a világ közepe, minden jó és rossz dolgával egyetemben.

A hangom elfúlt a meghatottságtól, így megköszörültem a torkom, és hogy zavaromat leplezzem, Nellihez fordultam:

– Majd’ elfelejtettem, Nelli: köszönet a Martininak, hogy akkor éjszaka elbutított ugyan, de az agysejtjeinket és a bátorságunkat a helyes irányba terelte, igaz? Mindenkinek egészségére!

– Egészségünkre! – kurjantott Nelli. – És minden segítő kéznek ingyenes jógaórát tartok! Tessék majd feliratkozni!

A kerítéshez léptünk, ahol az út szélére állítva egy nagy tábla álldogált letakarva. Lekaptam a leplet a tábláról, és így szóltam:

– Isten hozta, és hozza a vendégeket a FITT-TANYÁN!

Ekkor Viking a billentyűk közé csapott, útjára indult a Martinis üveg, a pálinka, és mindenki összeparolázott mindenkivel. Megkezdődött a mulatság.

Béla Erzsikét forgatta, a Postás Józsi Annus nénit ráncigálta feszt, hogy táncolni invitálta, mire a segítőnk finoman nyakon teremtette a bemólézott postást.

A terasz pillérének támaszkodva néztem a sokaságot. Tányéromról csipegettem a háztájiban nevelt csirke húsát, és a káposztasalátát.

Olykor a kapu felé tévedt a tekintetem, majd lemondó sóhajjal tovább néztem a mulatozó vendégsereget. A Dokinak nyoma sem volt.

 

Merengésemet egy tompa puffanáns szakította félbe.

A hang irányába fordultam, és az alkonyati fényben nem láttam tisztán, hogy mi huppant a ház sarkához. Közelebb léptem és elhajoltam.

A gumicsizmám. Amit az árokparton hagytam, mikor a falunapra igyekeztünk.

Amikor felvettem a földről, megszólalt egy hang.

– Felpróbálnád? Elhagyta egy királylány. Olyan pont nekem való királylány. Eltűnt az életemből néhány hete, és szeretném megtalálni. Hagytam neki időt hogy gondolkodjon. Kissé macerás a hölgyike, tele van bizonytalansággal, de azért én mégis megpróbálnám megszerezni, és kiérdemelni a bizalmát. Próbáld fel légyszíves, hátha passzol a lábadra!

Aznap már sokadszorra megküzdöttem az elhomályosuló látással. A tányért letettem a padlóra, és a fenekemet a házfalnak támasztva kibújtam a cipőmből. A csizmám természetesen passzolt a lábamra.

– Hát, pont jó. Gondolod hogy én lennék a királylány?

Ekkor a ház fedezékéből előbújt a hang tulajdonosa.

A torkomat hirtelen egy szakajtóra való gombóc torlaszolta el. A lampionok fényében legnagyobb vágyam és félelmem állt előttem. Andor, kezében a csizma párjával, közelebb lépett hozzám.

– Elég vicces vagy így, felemás cipőben – mosolygott rám, és a szabad kezével átölelte a derekamat. Nagy levegőt vettem, és kivettem a csizmát Andor kezéből, és a hátam mögé hajítottam.

– Az ilyen királylányok már csak az ilyen extrém viseletet szeretik – szóltam, de nem folytathattam tovább, mert a Doki ráhajolt a számra.

Viking ujjai alól felcsendült a Love me tender, és a nagy ember a ház sarka felé pillantva, hüppögve énekelte a strófákat.

 

A sötétben homályos sziluett tűnt fel. Lassú, komótos léptekkel közeledett, körvonalai nem voltak, külsejét csak sejteni lehetett.

Megállt a mező közepén, elmosódott kalapját a feje búbjára bökte, megpödörte ködbe vesző, kackiás bajuszát, és így szólt:

– Jól van, kislyányok, most már nyugodtan megyek el. Tudom hogy jó kezekben van a házam. Jobb nem is lehetne. Legyetek itt nagyon boldogok!

Azzal ugyanazon lassú léptekkel elindult a kiserdő felé, ahol elnyelte a rengeteg.

Tibáncsi közeg torkán megakadt a szendvicsfalat, és a sötétbe bámult.

– Ez izé… halljátok, ez hogyishíjják… ez mi ez? – intett a semmi felé. – Ez nem én vagyok, esküszöm nektek, ez tényleg nem én… ez a izé… a hogyishíjják…

De a falusiak nem figyeltek rá, hanem Postás Józsival karöltve énekelték:

 

Van nekem egy kicsi házam,

nem egy cifra palota,

oda viszem én a babám

ölelem a karomba…

 

VÉGE

EPILÓGUS

…mindenki keresse meg a maga Botosmérőjét.

Csók: Dina és Nelli

2 HOZZÁSZÓLÁS

  1. Rendkívüli élvezet volt végig az egész történet. Gratulálok kedves Lindi, köszönöm, hogy olvashattam!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here