Mindig utáltam a kövérséget. A magamét és másokét is. Nem mintha nevetségesnek tartanám vagy irigykednék azokra, akik megmenekültek tőle, hanem mert minden egyes alkalommal szembesülök azzal, hogy taszító. Olyan érzés fog el, ha magamra vagy másokra nézek, mintha egy nyers, szétfolyó erő tolulna be az életembe, és nem hagyna uralkodni magamon. Ez az érzés magával hozza a lassúságot, a felelőtlenséget, amellyel elengedtem magam, és amely felett nincs hatalmam többé. A saját rendemet se tudom megtartani, mégis ítélkezem mások felett. Ez sértő és ostoba, mégse vagyok képes máshogyan gondolkodni.
Gyűlölettel figyelem azokat, akik vonalai elterpeszkednek a buszok ülésein, akik alatt megroggyan a szék, és várom, hogy egyszer csak lefolyjanak, mert elengedték magukat, mert nem voltak elég erősek azt mondani, elég, és nem volt akaratuk soványra koplalni a testüket.
A kövér testben a kapzsiságot látom, hiszen az olyan ember fel akar falni mindent, magát a világot is, hogy vigaszt találjon, hogy az övé legyen, hogy kielégüljön az evés által. Nincs itt szó semmiféle fegyelemről, tisztaságról, mert a súlytöbblet elnyomja a levegőt is körülöttük. Hallom, amint összesúgnak mások, és azt mondogatják, nem hiszik el, hogy valakinek ez megfelel, hogy nem képes edzőterembe járni, és miért nem zabál mértékkel, hiszen látja, hogy mennyire nehéz lett az élete. Szuszog, röfög, csúnya és gusztustalan.
Igazuk van. Állok a tükör előtt, amelyre nem férek fel, és inkább nagyobb ruhát rendelek a netről, minthogy ne egyem meg, amit akarok. Mi ez, ha nem gyávaság és önmagam gyűlölete? Nincs bennem ellenállás, amelyet magamra kellene szabnom. Undorom éles, metsző és könyörtelen, mert saját gyengeségem mellett másokét is elítélem. Cinikus pillantásokkal lesem puhány húsukat, és legszívesebben a szemükbe mondanám, hogy ne higgyék, hogy nem ítélkezik mindenki, aki körülöttük él. Legyen az sovány, de náluk kövérebb is.
Nem vagyok jól és nem is tudok. Minden, amit gondoltam eddig magamról, amiben hittem, megsemmisül, ha leülök a metrón, ha meglátom magam az ablakában, és tapasztalom, hogy nem férek el egy ülésen. Fogom a kakaóscsigám és addig nem harapok bele, amíg üres utcába nem érek, ahol betömöm. Senki nem szól rám, nem néz megvetően, és ekkor vagyok boldog. Nem, nincs senkim, de előtte se nagyon volt. Még azelőtt, amikor ötven kiló felesleget nem kellett cipelnem. Az orvos a fejét ingatja, vérnyomásról és cukorról magyaráz, mire én bűntudatot mímelek. Kiérve a friss levegőre azonban megcsap a pékségből kiáradó kenyérillat, és magához vonz. Az is lehet, hogy meg akarok halni, gyorsan és fájdalommentesen. Halálra zabálva magam. Talán minden kövér emberben ott motoz a halálvágy? Nem tudatosan, inkább rejtőzve, cukorsziruppal leöntve, és azt suttogja, egyél, egyszer élünk?
Még sose kérdeztem meg senkitől, aki hozzám hasonlóan terebélyes, hogy szeretne-e más lenni. Minek tettem volna?! Ha szeretne is, akkor se tud. Ha meg nem, akkor csak megsértődött volna. Vannak olyanok is, akik örülnek, ha elrejthetik a lelküket, és arra egy hatalmas hústorony jó hely. Ki figyelne rájuk, szomorúságukra vagy bármilyen gondolatukra, ha szembeötlően izzadnak, nincs nyakuk és a cipőjüket se tudják bekötni a hasuk miatt? Ennél jobb és hatásosabb jelmez nem létezik, mert a szív fájdalma láthatatlan, a testé viszont unalomig ismert.
A barátaim nem nyaggatnak. Tudják, hogy a humorom mögött a belsőm van, és nem kérdezik meg, segítsenek-e? Ugyan miben? Helyettem nem enni? Vicces lenne. Így, ha étterembe megyünk, szolidan rendelek, nehogy zavarba jöjjenek, majd otthon betömöm a gyomromban maradt lyukat. Ott, ahol nem lát senki, és nem szörnyülködik, hogy két pizza is lecsúszik, ha valóban éhes vagyok. Azaz mindig.
Gyűlölöm mindazokat, akik nem változtatnak a sorsukon, pedig tudnának. A gyávákat, a szánalmas senkiket, akik zsírral fedik ürességüket. Gyűlölöm magam, és ezen semmi nem tud javítani. Gondolom, a testem egyszer majd feladja. Addig viszont eszem és mosolygok, mert enni jó.
Fotó: SHVETS production: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/no-arctalan-homaly-homalyosit-6975474/
