Ha önmagadat mutatod a világnak, legalább azt fogod látni, ki tud elviselni vagy szeretni, és ki képtelen rá. Ha álarc mögé bújsz, ne csodálkozz, ha azt fogják szeretni, mert bizonyára jobbnak, kedvesebbnek láttatod magad, mint valójában vagy. Lehetsz bármilyen tündéri, segítőkész, odaadó vagy figyelmes, mindig lesz valaki, aki nem bírja a képed, a mozdulataid vagy a mondandód. Abban az esetben, ha szerepet vállalsz fel, és kifelé másként tálalod magad, egyetlen embert csapsz be igazán: önmagadat.
Lehet, hogy kedvelni fognak, jókat mondanak rólad (akkor se mindenki, mert az lehetetlen), de te legbelül tudni fogod, hogy megjátszottad a részvétet, a sajnálatot, eszed ágában nem volt segíteni, csak kibökted, mert úgy volt illendő.
Ne legyen kétséged afelől, hogy az emberek jó része megérzi a hamisságot. Megváltozik a hangod, arcod színe, a gesztusaid, ha nem nyílsz őszintén mások felé. Bizonyára ismersz olyanokat, akik úgy kezdik mondandójukat, hogy: őszintén megmondom, be kell vallanom őszintén stb… Ők soha nem a valóságot mondják, hanem elferdítetten a rosszat, mert nem merik kimondani, amit gondolnak.
Vajon miért nehéz annak lennünk, akik vagyunk? Talán, mert nem vagyunk mindig jók, kedvesek, önzésünk, irigységünk rossz fényt vetne ránk, és nem szeretnének bennünket. Minden ember arra vágyik, hogy elismerjék és kedveljék. Még a legundorítóbb, legaljasabb is meg akar felelni valakinek, ha másnak nem, önmagának. Ez a mérhetetlenül nagy szeretetkoldulás tesz bennünket életünk legnagyobb színészévé. Képmutatók leszünk a munkahelyünkön, a barátaink körében is olykor, családunk előtt is titkoljuk valós énünket, és gyakorlatilag sehol nem merünk önmagunk lenni. Pláne a közösségi oldalakon, ahol óriási a nyomás.
Azért szeretjük a színészeket, modelleket, celebeket, mert nem valóságosak. Minden porcikájuk, szavuk megtervezett, kigondolt. Tisztelet a kivételnek. Nem élnek valóságos életet, mert a vörös szőnyegen csak mozgó szoborrá válnak, miközben fél napig dolgozott a kinézetükön egy tucat ember. Azt képviselik, ami az emberek álma: tökéletesek, nem éreznek, csak mosolyognak, és tűrik a vakuk villogását. Mi pedig elájulunk, hogy hű, milyen sima a lábuk, fel mertek venni olyan ruhát, amelyből kibuggyan a mellük, vagy ha férfiról van a szó, akkor eleganciájuk vagy sármosságuk nyűgöz le. A legtöbb ember nem kíván szembenézni a valósággal, és képtelen megbirkózni a nehézségeivel, amit életében tapasztal. Ha lakatlan szigeten élhetne, talán akkor merne úgy viselkedni, ahogy a jelleme megengedi.
Sokan képesek maszkot hordva vagy falak mögé zárva élni, és nem engedni be a napfényt, mert ha ez megtörténne, kiviláglanának hibáik és gyengeségeik. Manapság azt kellene legjobban megtanulnunk, hogy hogyan szeressük magunkat, és fogadjuk el azt, amik vagyunk. Akkor lennénk igazán szabadok, ha nem az örökös változtatáson törnénk a fejünket, hanem megpróbálnánk többet nevetni, meglátni az apró dolgokat a hétköznapokban.
De a falakat le lehet rombolni, ahogy a maszkokat is el lehet dobni. Tegyük meg, és szórjuk ki életünkből azokat az embereket, akiknek nem jön be valódi énünk. Rájuk nincs szükségünk, ahogy azokra se, akik arcunkba vigyorognak, és a hátunk mögött kibeszélnek vagy gúnyt űznek belőlünk. Ez csak róluk szól. Az ő jellemük, az ő hozzáállásuk azonban nem a mi dolgunk. Mi a saját bátorságunkat kaparjuk elő a mélyből, és azzal lépjünk ki nap, mint nap az utcára. Kell az őszinteség, kell az igazság, de nem durván vagy mások lelkébe gázolva. Tanuljunk meg igazat mondani és tenni anélkül, hogy dicséretet várnánk érte. A tükör, amibe belenézünk reggelente, láttatni fogja velünk, kik vagyunk. Az ember arcán ott a lelke…Ahogy Babits írta:
Megmondom a titkát édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.
És akinek szép a lelkében az ének….Pontosan így.
Kép forrása: Pinterest
