Mindenki azt sorolja, add önmagad és akkor rendben lesz minden. Én adnám, de mi van, ha az kevés? Szeretnék én jobb meg szebb lenni, de nem megy. Amikor megismertelek, azt mondtad, lenyűgöz a magabiztosságom, hogy látszik rajtam, hogy szeretek élni. Ez így is volt, mert amíg nem ismertelek szabad és független voltam. A szabadságot úgy éltem meg, mint láthatatlan örömöt, és nem féltem semmitől. Kicsit úgy éltem, mint a kisgyerek, aki nem hiszi, hogy valami rossz érheti, csak fut lelkesen és csak akkor lepődik meg, ha megbotlik és hatalmasat esik. Akkor sem érti igazán, mi is történt, hiszen sima volt a talaj, sütött a nap, és egyetlen akadály sem állta útját, mégis képes volt elhasalni.
Én is így futottam át az életemen, a kis botlásokon túlléptem, leporoltam a térdem, és mentem tovább, mert a világ és az ember úgy van kitalálva, hogy a sima úton ne érezze jól magát, hanem kanyarokat keressen, hogy megerősítsék a terveit. Valahogy ez a szerelem mizéria nem volt bekalkulálva a napjaimba. Csak hagytam, hogy megtörténjen velem rövid idő múltán, pedig eleinte tiltakoztam ellene.
Ha azt mondanám, kezdetben nem is tetszettél, nem hinnéd el! A legjobb az volt, hogy én sem akartam tetszeni neked. Nem is voltam jó formában, mármint külsőleg, mert némi bánatháj rám rakódott a házasságomban. Az üresség, az elhanyagoltság, a hazugság tett rám pár kilót, de nem zavart. Kivéve, amikor nem jött rám a farmerom. Mégse akartam kicsinyesen nyavalygó lenni, hiszen mások a 68 kilómért kezüket-lábukat törték volna, és annyi más baj is létezik, minthogy az ember kicsivel kerekebb a kelleténél. Én meg az voltam. Te mégis észrevettél engem. Ezt mondtad utólag. A legszebb az volt, én sem azt vettem észre benned, hogy mennyire jóképű vagy. Az vagy, de nem a hagyományos értelemben. Inkább az tűnt fel, hogy mennyire lelkes vagy, hogy milyen jól oldod meg a problémákat. És tudsz nevetni, mersz is.
Milyen jó, hogy akkor nem akartam mást, csak jól érezni magam a bőrömben. Nem függtem tőled, nem gondoltam arra, hogy milyen lesz az élet nélküled. Mert még nem volt bennünk közös, nem voltak emlékeink, közös perceink, lopott óráink.
Aztán mégis csírázni kezdett köztünk az elfojtott érzelem. Én nem hazudtam odahaza, már többé nem voltam az a feleség, aki addig. Nem ment könnyen, de megváltozott az életünk. A legrosszabb az, hogy én változtam meg. Sokáig nem vettem észre, hiába célozgattál rá. Azt hittem a szerelem annyit jelent, hogy átadom magam a másiknak, hogy benne élek tovább, hogy minden idegszálam érte remeg. De ezek csak szavak.
Egyik napról a másikra kezdtem elveszíteni a régi önmagam. Már nem voltam olyan bátor és önfeledt, aki addig. Nem az lettem, aki tetszett neked. Nem olyanná változtam, ami téged lenyűgözött. Szerelmes lettem beléd és ez volt a legnagyobb baj. A szerelem olykor ijesztő. Látni, hogy mennyire nem kaphatunk meg valakit mindenestül. Reszketni annak tudatától, hogy elveszíthetjük.
Minden buta szerelmes azonnal birtokolni akar. Minden kellett belőled. Az időd, a z érintésed, a gondolataid, a tested, a vágyad… A végtelenekig… Ez persze fájó lehetetlenség.
Mekkora ostobaság azt mondani, hogy aki el akar menni, azt el kell engedni… Persze, jól tudjuk, hogy ez így van, csak az a nyomorult szívünk ne fájna annyira. Utálom ezt az engedd el-szöveget, mert nincs annál keserűbb, mint az, hogy egy napon, akit nagyon, de nagyon szeretünk, megrántja a vállát és azt mondja, neki ennyi elég. Nincs pusztítóbb vagy rombolóbb azt érezni, bármennyit adtunk magunkból, kevés volt. És ha mindent adtunk, az a legszörnyűbb! Képzeld el, hogy kiürülsz, mert szerettél. És ha ezt elképzelted, verd a fejed a falba, mert ez a szeretet, az összes érzelem, figyelem, törődés, odaadás nem ért semmit, mert a másik nem értékelte. Vajon miért nem? Mert nem vagy elég jó, nem vagy értékes? Neki nem.
Amikor azt mondtad nekem, megváltoztál, még nem sejtettem, hogy ez egyet jelent a csalódásoddal. Neked nincs szükséged arra, aki én vagyok. Mekkora önbecsapás kell ahhoz, hogy ezt ne lássuk meg? A hatalmasabbnál is hatalmasabb…
És igazad lett. Tényleg elveszítettem a bátorságom, azt a féktelen hitet, amely előre vitt, és helyette megmaradt a félelem, amely ellen nem lehet tenni. Féltem, hogy el fogsz hagyni. Minden szerelmes ettől tart. Minden szerelmes, még az is, aki nagyképűen tagadja, titkon szorong, hogy egy nap már nem lesz olyan minden, mint addig. És ez be is következik. Ez törvényszerű.
Aminek kezdete van, annak vége is, legyen ez bármekkora közhely. Csak azt nem értem, hogy ha a szerelem megváltoztat, akkor mi értelme? És ha ez a változás, amit én jónak hittem, mégiscsak rossz, akkor pláne mi? Vajon miért van az, hogy egyesek nem képesek elfogadni a szerelmet? Vagy az is lehet, hogy csak az enyémet nem?
Én nem értem…Ha szeretlek, akkor már nem kellek neked? Van erre magyarázat?
fotó: Pinterest
