Vannak azok a bizonyos biztos pontok, melyek ha nincsenek, megbillen az egész felépítmény.
Mert az úgy van, úgy kell, úgy szokott lenni, és kész.
Legyen ez a reggeli kávés szertartás, az elalvás előtti olvasás, a kisgyermek délutáni alvásideje (már aki ismeri ezt a fogalmat 😊 ), a munkából hazatérő társ megérkezése, keddenként jóga, sejhajrozi vasárnapkirándulnimegyünk bármi, ami mindig úgy van, és „biztospont-mivoltából” fakadóan irányadó és biztonságot nyújtó.
Nincs vita, nincs variálás, vacillálás, nem kell tervezni, szervezni, gondolkodni rajta, döntést hozni vele kapcsolatban, mert már egyszer eldőlt, hogy úgy lesz /ott van/ adott/ evidens/ bejósolható/ JÓ nekem/ KELL nekem, és ezért biztonságot, keretet, tájékozódási pontot jelent a mindennapi kavalkádban.
Van egy ilyen biztos pontom a napi rutinútvonalunk mentén a Markovics utca – Fő utca sarkán: mosolyváltás az ott „lakó” hajléktalan „barátainkkal”.
Nem is tudom a nevüket, de már régóta ismerjük egymást. Nincs póz, nincs elvárás, kötelesség, feszengés, érdek, semmi erőltetettség, semmi művi. Sosem kérnek tőlünk semmit, a házunkban lakó jónéhányakkal ellentétben gyerek nélkül is mindig megismernek, és minden alkalommal születik egy kis csoda. Akkor, ott, nekünk.
Kap valamiféle testet a leguniverzálisabb fizikai megnyilvánulás, a mosoly ereje.
Nem tudom, honnan jöttek, mi van mögöttük, nyilván ők sem így tervezték hajdanán az életet, és amikor kicsi babaként először felsírtak, valószínű senki se szólt, hogy ’gratulálunk, Anyuka, hajléktalan’.
Nincs egyenlőség a világban. (?) Tényleg nincs.
Ők valószínűleg jóval több könyvet olvasnak, mint én.
Valószínűleg szabadabban döntenek arról, hogy mikor és mennyit aludjanak, és mit énekeljenek.
Ők úgy érzik, hogy nekik honorálniuk kell azt, hogy én emberszámba veszem őket. Hogy azzal, hogy rájuk, mint a Hajléktalanokra köszönök és mosolygok, akkora érzelmi adósságot varrok a nyakukba, amit muszáj valahogy törleszteniük.
Mert hát az úgy szokott lenni, hogy ember emberre mosolyog. Ha ember hajléktalanra, akkor ott valami nagyon kiegyenlítetlenül marad.
Én legtöbbször csak ’nagy levegő, 3-ig számolás, nem, ez nem a lélek és még csak nem is a tudatosság megerőszakolása’ mantrával engedek a lázongó akaratnak, és vásárolok csokit meg jégkrémet a gyermekemnek.
Még éppen élénken élt bennem a pár perccel azelőtti ilyen „küzdelem” emléke, amikor a Csarnok előtt jártunk és hallottam, hogy valaki futva közelít felénk. Hajléktalan barátaink egyike volt az, csomagolt, vadiúj bonbonnal a kezében.
Hogy nekünk akarja adni.
És abban a pillanatban csődöt mondtam. Csődöt, mint döntéshozó, mint érző lény, mert nem tudom, melyik érzésemet válasszam, mint gondolkodó lény, mert nem tudom, melyik tanult mintám az idevágó, mint példakép a mindezeket végigasszisztáló gyermekem előtt.
Az érzések hadakoznak egymással, épkézláb, használható tanult mintát felmutatni nem tudok.
Egymásba könyökölve tolonganak az agyamban:
– utcán nem fogadunk el semmit
– a szabályos kézmosás 5 lépése
– szabadság, egyenlőség, testvériség
– addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér
– tiszta udvar, rendes ház
– jobb adni, mint kapni
– ó, ezt nem fogadhatom el
– költsd magadra!
– „semmi sincs, ami pótolhatná egy lélek jóságát” (Légy jó mindhalálig)
– az emberi méltósághoz való jog
– „mit ér egy ember? és hogy EMBER, miért nem elég?” (Jó estét nyár)
És miközben abban a hitben ring a tudat, hogy a homo sapiens gondolkodó, értelemmel, mérlegelési képességgel megáldott lény, mint a marionett bábot, rángatják össze-vissza ezek az akár történelmileg, akár generációsan, akár empirikus úton ránk rakódott, a kollektív tudatban is masszívan élő jelmondatok.
És ki vagyok mindezek között én? Az, aki végül visszautasította? Aki azóta sem tud dűlőre jutni a helyes döntést illetően?
A – én nem vagyok méltó arra, hogy elfogadjam, vagy
B – őt nem tartom méltónak arra, hogy adjon nekem
C- mindkettő
D- egyik sem
Nos? B kizárva, de E – Nem tudom!!!!!
Megkérdeztem Google barátomat, mit jelent a méltóság: Az emberben> saját ember voltának, fontosságának, jelentőségének, értékének felemelő tudata (https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-ertelmezo-szotara-1BE8B/m-3C77D/meltosag-3F215/)
Az emberi méltóság mindazon értékek összességét jelöli, amelyek minden egyes embernek, származásától, fejlettségi szintjétől, műveltségétől, tulajdonától stb. függetlenül a sajátjai. Az emberi méltóság olyan minőség, amely egyenlő és abszolút minden egyes emberben.
Az emberi méltóság jellemzői: egyetemesség-egyenlőség; elvehetetlenség eljátszhatatlanság; sérthetetlenség. (Wikipédia)
Akkor és ott a Csarnok előtt elvettem tőle emberi jelentőségének felemelő tudatát?
„Nem emel föl már senki sem??”
Arra az attitűdre hivatkozva, hogy ugyan már, nehogy rám költse azt a pénzt, ami neki is csak úgy van, hogy nincs is.
Nagyanyáink illatát idéző súlyos, megsemmisítő mondat visszhangzik valahonnan: „Költötted volna inkább magadra!”
Szóval vannak olyan státuszok, melyekben csak kapni van jog. Amikor nem elég valaki arra, hogy adjon. Aki kap, az pedig legyen a legvégsőkig hálás.
Van olyan szerep, amelyben nincs jog adni. Hol az egyenlőség, ha forgalomban van a bélyeg, ami ezt hirdeti?
Mert fiatal. Mert szegény.
Mert kiszolgáltatott.
Mert csak az egyikünk látta a másik székletét.
Mert de jó, hogy nem én vagyok ő.
Mikor ki a méltó és mire?
Valakimondjameeeeeg!!!!!
