Az igaz történetekkel sokszor úgy van az ember, hogy csodálkozni sem mer nagyon, mert nem tudja elhinni, hogy ilyesmi megtörténhet.
Sok emberrel találkozom, még több ember között dolgozom, mindig megtalálnak a különös történetek. Ezekből hoztam egy csokornyit a történetek főszereplőinek engedélyével. Csak a neveket és a helyszíneket változtattam meg. (Imre Hilda)
Állásinterjún
Ez a történet Luca apjával esett meg, akit történetesen én is jól ismerek. Egy belevaló, vicces figura, aki mellett öröm volt felnőni. Nagyon sokszor játszottunk náluk, és ha estefelé hazaért az apja, biztos beállt közénk labdázni vagy tollasozni. Abban az időben még nem szenvedett a fogaival, én úgy néztem fel rá, mint erős, halhatatlan emberre. Aztán ötven felett, ahogy az már lenni szokott, jöttek a bajok. A cége tönkrement és ő új munkahely után nézett.
Luca mesélte, hogy apja milyen töretlen hittel és lelkesedéssel vetette be magát az álláskeresésbe, ami nem egyszerű dolog. Soha nem az, de majdnem hatvan évesen szinte lehetetlen. Ő mégse adja fel, azt mondja, nem bírna otthon ülni. Meg a pénz se hátrány, mert valahogy nem folyik ingyen víz a falból. Ezt gyerekként is gyakran hallottam tőle.
Szóval a ki tudja hányadik interjún történt meg az eset, ami a családi legendáriumban méltó helyet kapott. Lajos bácsi, aki nem volt bácsis, de nekem az marad, mindig rendesen felöltözve, megborotválkozva ment a megbeszélésekre. Ez alkalommal sem történt másként. Vitt magával egy sportújságot, mert sejtette, hogy várakoznia kell. Mindig kellett. Leült a recepción, és belemerült a lapba. Jöttek-mentek az emberek, ő meg kicsit elfelejtődött.
A várakozás közepette megéhezett. Volt nála egy alma, azt elkezdte óvatosan harapdálni. Akkor ugrott be neki, hogy a műfogsorát reggel nem rögzítette rendesen. Igaz, hogy kapkodott, meg a felesége is szóval tartotta, de azért erre máskor figyelni szokott. Ezért pár falat után eltette a megcsonkolt gyümölcsöt, nehogy kellemetlen helyzetbe kerüljön. Nyár volt, a légkondi gőzerővel működött. Kicsit még fázni is kezdett, de nem akart szólni, elvégre ő ide álláskeresőbe jött.
Egyórás várakozás után mégis felállt és jelezte, hogy létezik. A recepciós sűrű elnézés közepette bevallotta, hogy elfelejtette őt bejelenteni. Azonnal feltelefonált a HR részlegre és két percen belül hívták is Lajos bácsit.
Lifttel felment a negyedikre, ahol egy csinos fiatal lány betessékelte az egyik irodába. Ketten kérdezgették tíz percen át. Mindkettő rokonszenves és kedves volt. Az egyik talán túl negédes is, de őt nem zavarta, mert jólesett neki a figyelem. A többi helyen azonnal a lényegre tértek: milyen elvárásai vannak a fizetéssel kapcsolatban? Ő már készült erre a kérdésre, megszokta.
A tágas irodában talán még hidegebb volt, mint odakinn a váróban, ezért először megborzongott, aztán kaparni kezdte valami a torkát. Érezte, hogy tüsszenteni fog, ami nem volt helyes abban az esetben, amikor az ember jó benyomást akar kelteni, értsd, makkegészségesnek akarja mutatni magát. Olyannak, akivel öröm együtt dolgozni, nem öreg, nem nyűgös. A huszadik kérdés után itt is sor került a sorsdöntő kérdésre. Lajos bácsi már nyitotta is a száját, hogy válaszoljon, amikor a tüsszentési kényszer erősebbnek bizonyult. Mire észbe kapott volna, hatalmas erővel lőtt ki a szájából a műfogsora. Egyenesen az asztalra, a papírhalom közepére. A két HR-es hátrahőkölt, majd az egyik hatalmas röhögésben tört ki. Lajos bá laza mozdulattal fogsora után nyúlt, és úgy tette vissza, mintha mi sem történt volna. Majd megmondta a kért összeget. Azok hümmögtek, igaz, csak az egyik, mert a másik már sírt a nevetéstől. Gyorsan elköszöntek tőle és útjára engedték.
Persze nem vették fel. Hogy a fogsora vagy a magasnak tartott összeg miatt, soha nem derült ki. Egy biztos, ettől kezdve a születésnapja nem múlhatott el anélkül, hogy ne kapott volna műfogsorragasztót.
fotó: Pinterest
