Igaz történetek – Amikor nem voltam “jó” anya

Természetesen nem voltam és nem is vagyok tökéletes anya, hogy lennék? Ha sikerült volna, biztosan fényeznék a glóriát, de nem teszi senki, pedig milyen jó is lenne. Elmesélem, hogy kezdőként lelkes és kedves voltam, de azért akadtak bakik, amin még most is nevetünk.

Kislányom furamód, amolyan elkényeztetett királylányként viselkedett hároméves kora tájékán. Talán nem is ez a jó szó rá, inkább, hogy finomkodott, finnyáskodott, pedig bíz’isten, nem erre tanítottuk. A homokozóban ímmel-ámmal nyúlt a formákhoz, hogy legszívesebben megkérdeztem volna a föntieket, hogy biztosan nekem szánták-e a drágát. Persze cuki volt, ahogy állandóan leporolta a homokot magáról, az edénykékről, mindenről, de azért a nevetést alig tudtuk visszafojtani.

 
 

Egy nap, amikor ballagtunk hazafelé a játszótérről hátamon az elmaradhatatlan hátizsákkal, kezemben a kismotorral és ki tudja még mivel, eszébe jutott a gyerekemnek, hogy ő jégkrémet szeretne enni. Nekem meg az jutott eszembe, hogy annak nem lesz jó vége, mert nem tudja elég gyorsan nyalni, és ha folyni fog a kezén, visítani fog, mert a bőrével érintkezik a fagyi. Tapasztaltam, megéltük.

Hiába mondtam neki, hogy majd otthon kap, csak sorolta vékonyka hangon maximális kitartással, hogy pálcikását, pálcikásat akar, így végül kötélnek álltam. Mivel nem most jöttem a falvédőről, leguggoltam hozzá, és elmondtam neki, hogy nem jajgathat, ha a kezére folyik, mert a jégkrém, ha olvad, már csak ilyen. Pár hete is megtörtént, akkor sem volt boldog.

Természetesen fűt-fát megígért, no meg aranyosan bámult az arcomba, így megvettem a pálcikás nyalánkságot.  Fülig szájjal kezdte nyalogatni és addig nem is volt baj, amíg nem kezdett olvadni az egész. A ragadós massza persze lefolyt a pálcikán, rá a mancsára, amitől azonnal ideges lett. Igen, ő, még nem én. Én csak néztem, meg rászóltam, hogy nyaljad csak szépen, nincs gond, de akkor már visított, mert ragacsos lett a keze, amit a hároméves királykisasszony nem nagyon tűrt el.

Ne mondja senki, hogy hol volt a törlőkendő, isten lássa lelkem, nem volt nálam, vagy elfogyott, nem emlékszem. Gyerekem meg sikított, hogy folyik, folyik. Aztán rám nézett és már tudta, hogy ennek nem lesz jó vége. Mégse bírt parancsolni magának… Én, a gonosz anya lassan, finoman, mintha nem terveznék semmit, elvettem tőle a pálcikán még bőven folydogáló krémet, majd gyönyörű ívben behajítottam a bokrok közé.

– Már nem folyik – mondtam neki halálos nyugalommal.

A lányom lefagyott, akár a Windows 10. Megállt benne a sikoltási kényszer, csak nézett rám kigúvadt szemmel, és megértette, hogy most nem mondhat semmit. Valahogy rájött, vesztésre áll, hiszen, én, a felnőtt, megmondtam előre, hogy nem tudja gyorsan enni, és tényleg folyni fog…

Még láttuk, hogy egy kóbor kutya a bokor felé fut és mindketten tudtuk, hogy meg fogja találni azt a pálcikás jégkrémet. Talán meg is eszi. Egyikünk sem szólt semmit. Én azért nem, mert magabiztosan megláttam a jövőt, a lányom pedig azért, mert tudta, hogy jobb nem bolygatni a témát. Így szépen hazaballagtunk, közben az járt az eszemben, hogy ha valaki látott engem és a gyerekem, biztosan elkönyveli, hogy szörnyeteg vagyok. Ezen mosolyognom kellett, és az járt a fejemben, hogy a gyereknevelés cseppet sem olyan csupa mosoly-dolog, mint az újságokban, ahol mindenkinek mindig fülig ér a szája és egekig a türelme.

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here