Kevés olyan intenzív érzés van, ami annyira birtokba tudja venni az emberi lelket, mint az irigység. Befészkeli magát az ember agyába, és akit behálóz, úgy elárasztja, hogy nem tud józanul gondolkodni.
Az irigység haragot, rosszindulatot, pletykát szül. Nehéz megbirkózni vele, mert pókhálóként tekeredik az ember szíve köré. Is.
Ha végiggondoljuk, akkor azonnal nyilvánvaló lesz, hogy kikre vagyunk legfőképp irigyek. Azokra, akik a közelünkben élnek, akik hasonszőrűek, akiknek a körülményei szinte megegyeznek a miénkkel. Persze ez nem akkor következik be, amikor velük közel azonos szinten élünk vagy teljesítünk. Csak a kiugráskor.
A régi világban, a rendszerváltás előtt, amikor sokkal kisebbek voltak a különbségek a családok között, nem is volt ennyire feltűnő az emberek életkörülményei közti eltérés. Gazdagok és szépek főleg a tévében voltak az emberek. Szerettük a hősöket, sztárokat, felnéztünk rájuk. Igazi irigység nem volt bennünk, mert tudtuk, hogy elérhetetlenek. Olykor azt gondoltuk, megérdemlik a sikert vagy a jólétet, mert jókor voltak jó helyen vagy tehetségesebbek, mint az átlag. Ezt nyugtáztuk el tudtuk fogadni szívfájdalom nélkül. Nem kavart fel bennünket.
De ma, amikor mindenki közszemlére teszi az életét, minden megváltozott. Legtöbben a világ felé élnek, és létszükségletnek gondolják a javaik, a szerencséjük bemutatását. A közösségi oldalakon, nem nagyon találkozhatunk olyan emberekkel, akik szerencsétlenek, boldogtalanok vagy szegények lennének. Ilyesmi csak betegségek kapcsán fordul elő, de akkor is sok az álhír. Mindenki fejen körbefutó szájjal mosolyog. És nyaral, utazgat, színházba jár, sportol. Mintha a világ nem lenne más, mint egy óriási buli helyszíne, és csak a lúzerek maradnak ki az oltári nagy vigadalomból. De aki tuti, az benne van mindenben. Ezt hirdetik orrba-szájba.
Máris megszületik az irigység embrióból naggyá terebélyesedő irigység-baba. Hiába tudjuk, gyakran hamis a kép, álságos a mosoly, hazug a kapcsolat, mégis azzal szembesít bennünket a látszat, hogy mi mennyivel rosszabb helyzetben vagyunk. Nem fogytunk 28 kg-ot 2 hét alatt tévénézés közben, nyaralni csak a nagymamához mentünk, esetleg Horvátországba, ami lassan elég snassz, bezzeg mások dubajoznak. Nem jegyzett el bennünket senki karácsonykor, nem lettünk fiatalabbak tegnap óta és a gyerekeink sem élsportolók. Nincs három egyetemi diplomájuk 20 éves korukra. Bezzeg másoknál minden csodálatos! Hiszen látjuk! És az agy könnyen elfogadja azt, amit a szem érzékel.
Az irigység gyorsan átcsap rosszindulatba, mert pokolian nehéz megemészteni mások sikereit. Sokáig úgy teszünk, mintha szurkolnánk a szomszédnak, a kollégának, a rokonnak, hogy elérje a céljait, de ha megindul a szekere, akkor baj van. Nálunk, velünk. Nem értjük, hogy neki hogy lett hirtelen jó. Sikerük piszkálja a csőrünket, mert tudjuk, honnan indultak. Már nem szeretjük őket olyan nagyon, nem izgulunk értük és a támogatásunkról sem biztosítjuk folyamatosan. A siker valahogy gyanús lesz. Ott motoszkál bennünk a nyugtalanító kérdés: mit tettek, hogy nekik bejött? Hogy a csudában lehet ekkora szerencséjük?
Mivel jó magyarázatot nem találunk, kitalálunk rosszakat. És a legtöbb ember vevő a másik elbuktatására. Partner abban, hogy kibeszéljen, elítéljen másokat. Valamilyen módon ez megkönnyebbülést ad nekik. Sokkal egyszerűbb negatív színben feltüntetni valakit, elhinteni róla, hogy nem egyenes úton jár, mint azt gondolni, okosabb, ügyesebb nálunk.
Az irigység, a féltékenység megölheti a barátságokat is, ha az egyik fél nem tudja örömmel fogadni a másik előbbre jutását. Ugyanígy mehet tönkre egy házasság is, ha az egyikük kiugróan jobban teljesít a munkahelyén. Ha sokkal többet keres egy nő, az még manapság is elfogadhatatlan egy kapcsolatban. Vagy békát képez a torokban. Sokan azt is gondolják, hogy biztosan tett még valami pluszt érte. A férfiúi önbecsülésnek sem tesz jót, ha a feleség sikert sikerre halmoz.
Viszont azt is érdemes nyugtázni, hogy olykor a sikeres feleség is elszáll, becsmérli a párját. Ezzel pedig a kapcsolat sírját kezdi megásni.
Az irigység nagyon mélyen gyökerezik. Abból fakad, hogy jobbak akarunk lenni a másiknál, de nem sikerül. Ha meg nem megy, akkor a másiknak se menjen. Fájdalmasan nehéz elfogadni azt, hogy valamiben nem vagyunk elég jók, bezzeg mások. Ezek az önértékelési gondok sok nehéz percet szülnek. A megfelelési kényszer csúnya, önmagukat, gyengeségeiket közszemlére tevő akciókra sarkall sokakat.
Pedig csak annyit kellene elfogadnunk, hogy a határaink végesek. Hogy vannak korlátok, amelyeket nem tudunk megkerülni, de megugrani sem. A léc nem mindenkinek egyformán magasan van. Boldogulásunk és boldogságunk lécét mi helyezhetjük kellő magasságba. A mi kezünkben van a lehetőség, bárhogy is hibáztatjuk a körülményeket, a lehetőségeket és embertársainkat.
Irigynek lenni mindig szánalomra méltó dolog. Irigység-betegségben burkoltan azt közöljük a világgal, hogy kevesebbek vagyunk. Kevesebbek azoknál, akikkel teljesen felesleges versenyeznünk.
A saját csatáit mindenki önerőből vívhatja csak meg. Hiába hívunk segítséget, kapaszkodunk másba, aki velünk szajkózza a rosszat egy harmadik emberről. Előre nem jutunk. A belső tükrünk úgyis szembesít minket azzal, hogy felesleges mások ócsárolása. Legfőképp azért, mert igyekezet, erő és elszántság nélkül esünk bele a becsmérlés és a rosszindulat mocsarába.
Feneketlen ez a sár, dobálhatjuk másokra hasztalanul, nem sokat segít rajtunk. Csak akkor juthatunk ki belőle, ha megtanuljuk értékelni, amink van, és nem akarunk folyton folyvást kirakat-életet élni. Ez a kifelé való tetszelgés átlátszó.
Ideje észrevenni, hogy az élet ma van. Nem fontos, hogy ki mit lát belőlünk. Annyi számít, hogy mi jól érezzük magunkat bárhol. Dubaiban is lehet szomorú, sikertelen és beteg a lelkünk.
fotó: Pinterest