A 21. század embere mintha egyre kevésbé lenne tisztában a szavak erejével. Az írásnak nevezett beszélgetés ma már olyan elterjedt módja a kommunikációnak, főleg a fiatalok körében, hogy őket igazán nehéz meggyőzni arról, hogy a kimondott szónak mekkora jelentősége van.
A leírtak látványosan megmaradnak, jöhet egy szimpla képernyőfotó és azonnal nyoma marad minden reakciónak. El lehet magyarázni később, hogy mi volt a szavak mögött, de erre egyre kevesebb igény mutatkozik. Értse, ahogy akarja a beszélgetés olvasója. A Gif-ek vagy emojik azonban soha semmilyen módon nem tudják helyettesíteni az érzelmeket, a hangsúlyt, főleg, ha azokat nem tanulják a mai generáció tagja jóval előbb, minthogy használni tudják az üzenetküldést. Erre egyre kevesebb esély van, hiszen a mai szülők jó része túl korán passzolja át saját szerepét egy mindent kiváltó és helyettesítő eszköznek. Természetesen akadnak üdítő kivételek, akik igenis szívesen trécselnek, mert a nagy világmegváltó beszélgetések mellett szükség van semmitmondókra is.
Hiába hisszük, hogy a csacsogás, a csevegés, ahogy finoman nevezzük az egyszerű témákat, nem lényeges. Feszültségoldásnak, időtöltésnek igenis megfelel, mert a mindennapok nem abból állnak, hogy Petőfi és Arany miként lettek barátok és hatottak egymás költészetére. Félreértés ne essék, ne a semmitmondó csá, tesó, mizu-kezdetű kommunikációt nevezzük ki megfelelőnek, vagy azt, a hol vagy, és most mit csinálsz, hanem arra gondoljunk, amikor egyszerű módon elmondjuk, kiadjuk érzelmeinket, a bennünket ért történéseket, és reflektálunk a világ dolgaira. Pontosan ezekben a beszélgetésekben mutatkozik meg az ember jelleme, mert hamar kiderül, hogy ki őszinte, ki játszik a szavakkal, vagy kinek van arcára más írva, mint amit mond.
A beszéd az ember alapvető és elengedhetetlen szükséglete. Kevesen élnek olyanok, akik magukba tudják tartani a mondandójukat, és ez nem mellesleg nem túl hasznos. Nem újdonság azt állítani, hogy azért annyira fontos, mert a beszédalapú kommunikáció ezer tartalmat hordozhat magával. Még akkor is, ha nem látjuk a másikat. Sokszor épphogy nem a mondanivalónk bántó, hanem ahogy mondjuk. A vevő érteni fogja az adást, és hogy jól vagy rosszul értelmezi, az az ő dolga, viszont a módot ritkán értjük félre.
Beszélgetés közben, már ha személyes, csak okkal hagyjuk faképnél a másikat, míg az írásbelinek nevezettben nem trendi elköszönni, csak az öregek (és udvariasak) teszik, nem szokás minden pillanatban jelekkel tudtára adni a másiknak, hogy viccelünk-e, elég az arcunkra nézni. Jó esetben egy valódi eszmecsere vagy beszámoló alatt a felek nem pislognak kapott üzeneteikre, nem kapkodják elő mobiljukat közölve, hogy bocs, de erre válaszolnom kell. Ugyan miért kellene, hiszen a jelen valóságában vagy, és épp valakivel trécselsz, akit semmibe veszel, mert hirtelen kilépsz belőle, majd vissza (hol is tartottunk, ne haragudj, de ha nem válaszolok, aggódni fog…).
A mai generáció nehezen érti meg, és ezt minden ítélkezéstől függetlenül mondhatjuk, hogy mélysége van egy-egy találkozásnak, köszönésnek, üdvözlésnek. A hogyan, mi módon a fontos, mert az menten jelzi, hogy az illető mit gondol rólunk. Tisztel-e, elfogad-e, értékel-e. Hogy ezek amolyan régimódi értékek? Ha ez így lenne, akkor a kamaszok nem fordulnának magukba, sokszor önmaguk ellen olyan esetekben, amikor nem tudják elfogadni a visszautasítást, a bírálatot, és negatív élethelyzeteket. Ők még nagyon sérülékenyek, mert nincs mögöttük annyi tapasztalat, hogy megértsék, minden nehézség elmúlik egyszer, és túl lehet élni a legnagyobb katasztrófákat is. Ezért inkább az azonnali válaszra törekednek, és sajnos a tragikusabb utat választják, lásd, kiugranak egy magas épületből vagy sínekre lépnek.
A szavak erejével mi gazdálkodunk. Mi felnőttek, akik szülők vagyunk vagy nem, de az a mi felelősségünk, hogy mivel bántunk, mivel döfünk egy másik ember szívébe. A dolgozza fel-nézet nem vall érett gondolkodásra, de arra sem, hogy sok empátia rejlene bennünk. Ne feledjük, nem az írás marad meg, hanem a kimondott vagy kimondatlan szavak által okozott sebek. Jusson eszünkbe, hogy hány dicséretet és hány kritikát hozunk magunkkal gyerekkorunkból, amelyek épp akkor villannak be, amikor a legjobban fáj minden más a mában. Ezért nem mindegy, mi hagyja el ajkunkat!
Kép forrása: Pinterest
