A tömegtől lépni nem lehetett, úgy látszott aznap mindenki ott akar vásárolni vagy legalább nézelődni. A mindenki azt jelentette, Iván is. A lány egyszerűen megmerevedett, amikor meglátta. Háttal állt neki, de senkivel össze nem tévesztette volna a tarkóját, és barna, kopott bőrdzsekijét.
– Hoppá! – mondta Juci, amikor meglátta Ivánt. Barátnője hiába tagadta, tudta, hogy még fél évvel később is érte fáj a szíve. Ez olyan nagy szerelem volt a részéről, amely csak a filmeken van, bár nem volt szokás ezt kimondani. Érezte, hogy jobb, ha közbe lép, mielőtt Zsuzsó észreveszi és kiborul.
– Én nem tudom, mi van, de nem vagyok jól – fordult a lányhoz. – Hányingerem van a tömegtől. Nem megyünk?
Tekintete őszinteséget tükrözött, de nem annak, aki annyira jól ismerte.
– Befejezheted a színészkedést, már láttam!
Juci elpirult. Azonnal dühös is lett magára.
– Jól van, no, csak segíteni akartam – mondta fintorral az arcán.
– Nem vagyok gyerek, nem fogok elájulni, mert ő is itt van. Már túl vagyok rajta.
– Aha, akkor jó… – mondta a barátnője, és rémülten látta, hogy Iván megfordul. Egyenesen Zsuzsóra bámult. Itt emberhalál lesz, gondolta.
– Sziasztok! – mondta a srác vészjósló nyugalommal. – Nem lehetett kihagyni, mi? – kérdezte finom mosollyal, de nem kapott rá választ.
– Szia! – hebegte Zsuzsó pár kínos másodperccel később. Egymást bámulták valami fura csodálkozással és rajongással. A csendet vágni lehetett volna köztük.
– Jól vagy? Rég láttalak! – szólalt meg Iván.
A hangja szomorkás volt. Persze, szomorkás, ugyan már, gúnyolódott magában a lány. Biztosan eddig könnyesre sírta a szemét miattam. Esténként meg rólam ábrándozik…
– Nagyon jól – nyögte ki, és élete legszélesebb mosolyát varázsolta az arcára. – És te?
– Én…
– Sziasztok, csajok! Remélem, találtatok már valami jó cuccot! – furakodott át Klári a tömegen egyenesen Iván mellé. Annyira szorosan mellé nyomakodott, hogy azonnal kétségtelen lett a köztük lévő kapcsolat. Nem lehetett a tömegre fogni, hiszen majdnem ráfonódott a fiúra.
A kígyó, gondolta Zsuzsó. De hát ez kiszámítható volt… Csak ő nem akarta bevallani magának.
– Gyönyörű lett a butik – mondta udvariasan. – A táskák pláne! – mutatott a lakktáskák felé. – Sajnálom, hogy mennünk kell, de Juci nincs jól… Talán elrontotta a gyomrát.
– Köszönöm! Akkor menjetek ki a friss levegőre, hátha segít – jegyezte meg szőke lány, és megrázta hosszú, sima haját, amely mindig frissen mosott volt.
– Rajtad meg az segítene, ha leműttetnéd az orrod – mondta Jucus félhangosan, amikor Zsuzsó belekarolt, hogy kitessékelje. Szerencsére Klári nem hallotta.
– Nem az ő hibája! Iván mindenkit megkap, akit akar. Most ő volt soron.
– Mindig mentegeted! Nem unod még, hogy úgy állítod be, mint egy félistent?
– Nem állítom úgy be, de nem is sározom. Ha őneki más kell és nem én, az az ő dolga. Utálhatnám is, akkor sem változna semmi.
– Esküszöm, te tegnap biztos valami drámát néztél a tévében!
Zsuzsó elnevette magát. Juci mindig kimondta, amit gondolt. A csípős levegő azonban jót tett neki. Remegő lábába visszatért az élet, és már kapott is levegőt, nem úgy, mint odabenn a fiú láttán.
Csak pár hónap, és elmegy a városból és majd Eger lefoglalja, vigasztalta magát. Ott nem fog lépten-nyomon Ivánba botlani, meg a kalandjaiba és talán talál valakit, aki feledtetni tudja azt a rövid két hónapot, amíg egy pár voltak.
A tavasz terhelve az érettségi kínjával, valóban gyorsan elköszönt, és már május végén átadta helyét a forró nyárnak.
Zsuzsó sokat tanult, nem az a fajta volt, akinek egy olvasatra megmarad fejében a tananyag. Legfőképp a matek, azzal eleget bajlódott, végül egy halvány négyesre érettségizett belőle. A főiskolához azonban elegendő volt, mert amikor megkapta az értesítést, hogy ősszel várja Eger, majd kiugrott a bőréből.
Eger, az igazi nagyváros, az övékéhez képest mindenképp.
Csak azt sajnálta, hogy Juci és Karola nem mehet vele, egyikük sem tanult tovább. Juci cukrász akart lenni, gyakorlatra jelentkezett a Margaréta cukrászdába, Karola pedig nem tudta eldönteni, hogy fodrász legyen-e vagy bolti eladó. Tulajdonképpen egyiket sem akarta, de nem volt sok választása, ezek jutottak neki.
Az az ominózus butikos ügy nem zárult le azzal, hogy kijöttek, és igyekeztek nem beszélni többé Ivánról.
Másnap reggel Zsuzsó a kerítésük belső oldalán egy csomagot talált. Nem volt túl szép, látszott rajta, hogy, aki a papírt használta, nem a csomagolás művésze. Több helyen volt indokolatlanul is túlcelluxozva, ettől még furábban nézett ki.
Amikor felemelte, szétnézett, mintha azt várná, hogy valaki kiugrik az egyik bokor mögül és röhögve közli, hogy átverés. De hiába pislogott jobbra-balra, a csendes utca aznap reggel is csendes volt. Egy árva cetli nem volt mellette, az sem, kinek szól, az meg pláne nem, hogy ki küldte. Viszont a formája a hevenyészett csomagolás ellenére is árulkodó volt. A lány tudta, bizton érezte, mi van benne.
Feltépte a papírt és azt látta, amire számított. A bézs laktáskát a Jasminából. A drágát, gyönyörűt és elragadót. Biztos, hogy Iván küldte. Ilyen táskát senki nem vesz az embernek, ha nem fontos neki, gondolta. Viszont őt nem lehet egy táskával megvásárolni, dacoskodott. A fiú azt gondolja netán, hogy most azonnal a karjaiba omlik, vagy netán lefekszik vele? Akkor nem ismeri őt. Legszívesebben azon nyomban megkereste volna, hogy a fejéhez vágja, de nem tudta, ott dolgozik-e még a bárban, mintha valaki azt mondta volna, hogy felmondott. Tudta, hogy hol bérel lakást az öccsével, de nem akart jelenetet.
A nagymama a konyhaablakból lesett rá a kapura, és hosszú percekig figyelte unokája reakcióját. Ismerte makacsságát, de szerelmes szívét is. Igaz, hogy a fia nem kedvelte Ivánt, talán a menye is féltette tőle, ő viszont biztos volt benne, hogy a két fiatal szereti egymást.
Csak egyelőre nem tudnak mit kezdeni ezekkel az érzésekkel. Van az úgy, hogy még a legegyszerűbbnek tűnő szerelem is bonyolult, hát még ezé a két ifjú emberé, gondolta bölcsen. Gyorsan visszaigazította a sárguló függönyt és várta, Zsuzsó vajon elújságolja-e neki, mit kapott.
A lány amint összeszedte magát, azonnal a konyha felé indult. Megremegett a csípős hidegben, de az is lehet, hogy az esze nem akarta elfogadni, amit a szíve majdnem.
– Mama, nézd mit találtam odakint! – nyújtotta felé a táskát.
– Szép darab! Nem lehetett olcsó… – mondta az asszony miközben tejet forralt a kék zománcos lábasban. A gáz már megint csak pislákolt, nehezen melegedett fel.
– Drága, pontosan tudom mennyi – mondta Zsuzsó ragyogó arccal, mintha egy kincset tartott volna a kezében.
– Azt is tudod, ki hozta?
Az idős asszony nem nézett rá. Nem akarta zavarba hozni.
– Sejtem.
– Akkor biztosan fontos lehetsz neki – jegyezte meg színtelen hangon.
– Talán. Talán csak azt hiszi, hogy megvásárolható vagyok.
– És nem vagy az?
– Nem, mama, nem vagyok. Száz ilyen táskát is hozhatna, ha nem tud hűséges maradni hozzám.
Az asszony lejjebb vette a gázt, nehogy a tej meginduljon és ránézett az unokájára, akiben régi önmagát látta. Épp ilyen magabiztos és haragos kis nő volt az ő korában, és mégis rosszul döntött. Makacsságból és azért is, mert szülei ráerőltették Bélát, a gazdag ficsúrt.
– Ahogy gondolod! Van annyi eszed, hogy jól dönts! Ismerlek. Ha kellesz Ivánnak, akkor a tengert is átússza miattad, nemhogy Egerben hagyjon elkallódni.
Zsuzsó meghatódott a szavak hallatán, és magához ölelte az apró asszonyt, akit közelebb érzett magához, mint saját szüleit, pedig mindkettőt nagyon szerette.
– Igazad van, mamuska! Nem kell elkapkodni semmit. Ha egymásnak lettünk teremtve, visszatalálunk egymáshoz, a hülye táskát meg addig beteszem a szekrénybe.
Kép forrása: Pinterest