Kilenc betű 4. rész – A butik

"Másnap délután azonban betoppant Zsuzsóékhoz. Minden előzetes telefon nélkül megjelent és becsengetett. Amikor Zsuzsó meglátta, kis híján infarktust kapott, de ez tizenhét évesen nem tűnt életszerűnek."

A villogó lámpák fényében, bár nem volt tömeg, nehezen találta meg Ivánt. A flippereknél állt háttal és egy lány dörgölőzött épp hozzá. Azzal a rádmászomhanemisveszelészre-igyekezettel, amivel a jó pasikra szoktak. Iván tényleg nem figyelt rá, belemerült a játékba, de Zsuzsó látta, hogy a lány szóval tartja. Aztán, amikor a csilingelő gép már nem adott több golyót, a lány a vállára tette a kezét, Iván pedig oldalra fordította a fejét és rámosolygott. Ez volt a világ egyik legszebb és legfájdalmasabb mosolya. Zsuzsó arca megrándult. Ez a fiú, aki a városban annyira menő lett az évek folyamán, nem rá várt, nem rá villantotta világhíres tekintetét. Nem volt itt már miben reménykednie. Tizenhét éves szíve abban a pillanatban megroppant.

Nem, nem ez a szerelem, mondta magának, ez a csalódás, amelyet senki nem akar megélni. Azzal megfordult és kirohant. Már nem látta, hogy Iván észrevette. Nem tudta, hogy megdobban a szíve, és azt sem érezte, hogy a fiú elkeseredik azt gondolván, Zsuzsónak ő nem számít, hiszen szóra sem méltatja.

 
 

Másnap délután azonban betoppant Zsuzsóékhoz. Minden előzetes telefon nélkül megjelent és becsengetett. Amikor Zsuzsó meglátta, kis híján infarktust kapott, de ez tizenhét évesen nem tűnt életszerűnek. A nagymama ment ki a kapuhoz és közölte, hogy unokája nincs idehaza és nem tudja, mikor jön meg.  A lány a függöny mögül leste és elvigyorodott, amikor Iván arca elkomorodott a válasz hallatán. Megérdemli, gondolta magában. Neki minden lány kell, senkinek nem tud nemet mondani, mert hiú? Hát akkor egyet nem kap meg, és ezennel véget is vetett a benne dúló érzelmi viharnak.

A mama persze nem bírta ki, hogy ne jöjjön be hozzá.

Na, nem bánod, hogy letagadtattad magad? – kérdezte Zsuzsó arcát fürkészve.

A lány megrántotta a vállát és dacosan annyit mondott, cseppet sem.

– Tényleg jóképű! – jegyezte meg pajkos mosollyal, azzal már fordult is vissza a konyhába.

Ez az ártatlan mondat volt az, ami elindította a lányban a sírást. A büdös életbe, káromkodott félhangosan. Mit jön mindenki ezzel?

A márciusi ég bőven ontotta az áldást havas eső és hideg, szilánkos csapadék formájában is. Nem lehetett kinn lenni, nem gyülekezhettek a központban a Szentháromság szobor körülötti padokon, hogy kitárgyaljanak minden járókelőt, vagy épp divatosabban öltözött nőt. Egyetlen jó volt csak ezekben a hideg napokban, hogy egy csili-vili butik nyílt a Báthory utcában. A Báthory utca a városka Fő utcájára merőleges volt és könnyen meg lehetett közelíteni gyalog és kocsival is. Zsuzsó eddig nem nagyon találkozott ilyen csillogó hellyel, mert ők nem jártak ki Bécsbe vásárolni, még Pestre is ritkán. Néhány osztálytársa mesélte, hogy egyre több üzlet nyílik a fővárosban, ahol már lehet igazán divatos holmit venni hivatalosan, igaz, megkérik az árát.

Zsuzsó persze nem bírt nyugton maradni, még akkor sem, hogy tudta, a tulaj lánya esküdt ellensége. Nem szó szerint, nem tettek egymásnak keresztbe, de a rivalizálás évek óta folyt köztük. Klári szülei jómódúak, és azt rebesgették, hogy az apa jól fekszik magasabb köröknél, magyarán talpnyaló. Viszont ennek az volt a következménye, hogy megnyithatták a kisváros legmenőbb helyét.

Volt a városban nagyáruház, persze konfekcióosztály is, ahol divatjamúlt, olykor félreméretezett és félrevarrt ruhákat árultak. Minden olcsó volt, tökéletesen kiszolgálta a város lakóit, ha nem vágytak többre. A fiatalság azonban sose elégedett meg azzal, amit ott lehetett kapni. Varga Tibiék is gyakran rándultak ki törökbe és csempésztek haza cuccokat. Náluk mindig lehetett jó dolgokat, táskákat, aranyláncokat és bőr holmit kapni. Csak be kellett csengetni hozzájuk, és azt kellett mondani, hogy jöttek a tojásért. Ugyanis valóban volt vagy százötven tyúkjuk egy telepen a várostól nem messze, így senkinek nem tűnt fel, hogy nagy a forgalom náluk. Ha fel is tűnt, az emberek hallgattak, örültek, hogy hozzájutnak egy-két értékesebb holmihoz. Vagy ott voltak Torda Mariék, ők megtehették, hogy Ausztriából öltözködjenek, Ez Zsuzsónak nagy szívfájdalma volt, mert magas, karcsú alakján minden jól állt, és ezt szerette is volna megmutatni. Egy majdnem tizennyolc éves lánynak ez szinte küldetésszámba ment.

Anyja nem nézte jó szemmel. A parókián dolgozott László atya mellett, aki szigorúan vette a bűnöket és a hiúságot, mint a főbűnök egyikét gyakran emlegette Veronának. Ilyenkor az asszony elkomorodott, és az járt a fejében, megmondja a magáét a lánynak, csak érjen haza. Amikorra azonban hazaért, és Zsuzsó kedvesen közölte vele, hogy aznap krémest készített a nagyival, elszállt a buzgósága. A lánya jó lány volt. Okos és szorgalmas. Miért büntette volna meg azért, mert szereti a szépet? Fiatal, mikor öltözködjön, talán ötvenévesen? Majd ha lesz két gyereke vagy három, nem ez lesz legfőbb időtöltése. Ezzel azonnal meg is nyugtatta a lelkiismeretét.

Zsuzsó azonban vágyta a szépet. Amit csak lehetett, megvarratott Olga nénivel, bár az anyagok soha nem voltak annyira különlegesek, mint azokban a magazinokban, amiket Karola apja hozott haza egy-egy külföldi kiküldetésből. Mégis mutatós volt, amikor felvette a hosszú farmerszoknyát vagy a válltöméses fekete blézert. Főleg amelyiknek fekete csíkos bélése volt.

Az új butikot nem lehetett kihagyni. Már a neve is olyan menő volt: Jasmina. Mint egy mesebeli hercegnőé. Senkit sem ismert, akit Jázminnak hívtak volna, de azonnal eldöntötte, hogy ha lánya lesz, ezt a nevet választja neki.

A Boutique Jasmina előtt egy talpalatnyi megállóhely sem volt. A nem túl széles utcában a járdára parkoltak a Skodák, Wartburgok, elvétve egy-egy Trabant. Jucus szólt előre, és azt is mondta, hogy ő aztán nem fog az utcán szobrozni pár rongy miatt, de Zsuzsó addig könyörgött neki, amíg maradt és dideregve várakozott vele vagy egy órán át, mire bejuthattak.

A hely minden várakozásukat felül múlta. Eleve tágasabb volt, mint kintről sejteni lehetett. A polcokon rogyásig álltak a színes pólók, vállfákon a blúzok és mintás szoknyák. Volt még pár tavaszi dzseki is, és két lakk táska, ami kiragyogott a bolt kínálatából. Az egyik bézs lakkbőr, a másik fekete volt. Olyan semmire nem jó kis táskák voltak, amelyekben nem fér el szinte semmi, de jól mutattak. Zsuzsó majdnem felkapta az egyiket, de az eladó tekintete megállította. Úgy őrizte, mint a mesebeli sárkány a királylányt.

A pult mögött Anni néni intézkedett büszke arccal, még nem aratva le minden dicsőség gyümölcsét. Az az Anni néni, akinek a lánya mindent megkapott az élettől, amit csak akart, egyet kivéve: szépséget. Nem volt csúnya, de hatalmas orra elcsúfította az arcát. Hegyes és horgas volt, a természet rendesen kibabrált vele. Mégis kedvelték, mert mindenkit megvett kilóra, pénzük annyi volt, hogy talán elkölteni sem tudták. Senki nem tudta pontosan miből gazdagodtak meg, de jobb volt ezt nem firtatni. A legtöbb ember tisztában volt vele, hogy akkor lesz nyugta, ha láthatatlan marad. Legyen csak nekik, nem az ő dolguk, ha meg vaj van a fejükön, majd a balhé is az övéké lesz.

Zsuzsó abban reménykedett, hogy nem fut össze Klárival azon a péntek délutánon. Csak nem költözött be a butikba, jegyezte meg pikírten Juci, aki szokás szerint nem talált magának semmit, mondván az ő alakjára nem gyártanak nadrágot. Bosszankodva mondogatta, hogy ezért kár volt fagyoskodniuk, és különben is jóval drágább itt minden, mint az áruházban.

– Ez egy butik, te! – szólt rá Zsuzsó.

Előző rész

Kilenc betű 5. rész – Nem vagyok megvásárolható!

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here