Ha elkezdünk szörfözni a neten vagy a közösségi oldalakon feltűnően sok cikk szól a fogyásról. Természetesen ott vannak az önsegítő, fogadd el magad és a világ legjobb sütireceptjei, no meg a rajtad múlik, milyenné alakítod magad című írások, amelyek kellőképpen összezavarnak.
Hazudhatunk mindent a külsőről, hogy nem fontos, meg jó vagyok, ahogy vagyok, a ráncokat emelt fővel viselem, hát még a súlytöbbletet, de a világ semmi mást nem sugall olyan erőteljesen, minthogy maradj sovány és fiatal. Mindegy, hogy mit dolgozol, hány gyereket szültél, hogyan öltözködsz, csak legyél vékony. Minden plakáton, csodálatosan megszerkesztett fotón és az Instagram cunamin egyetlen dolog számít: hány kiló vagy.
És ha erre azt mondanánk, á dehogy, hiszen szeretnek engem dundin is, gondoljunk csak bele, mi nők, milyen kemény nyomásnak vagyunk kitéve. Mindig mindenki fogy vagy fogyni akar. Ezerféle tabletta, módszer hirdeti a csodát, mi pedig nem igazán tudunk élni vele. Vagy csak átmenetileg, ami szintén frusztráló.
A legdurvább, amikor valaki beolvas: ne zabálj, mozogj! Ezt a legkönnyebb mondani. Akik elhíznak, nem feltétlenül azért teszik, mert rengeteget esznek. A mozgás is csak bizonyos szempontból megoldás, mert az idő, a lehetőségek és módok korlátozottak, nem mindenki él nagyvárosban. Persze sétálni bárhol lehet, futni is, de ha belegondolunk, valóban nem egyszerű munka után, amikor még vár bennünket a bevásárlás, vacsorakészítés, a gyerekkel való foglalkozás, elmenni edzeni.
Természetesen nem lehetetlen, de azok a testek, amelyeket nap, mint nap az arcunk elé tolnak, nem kis erőfeszítéssel készültek, és nem nyolc óra munka, utazás és otthoni teendők elvégzése után. Arról nem beszélve, hogy sokszor hamisak. Ez senkinek nem új dolog, de akkor is csodálatosan beépültek a tudatunkba azok a mondatok, amelyekkel ítéletet mondunk másokra a súlyuk miatt: aki kövér, az igénytelen, nincs testtudata, vagy egyszerűen elhanyagolja magát, mondjuk ki azonnal.
Ha valakit megcsalnak és kipletykáljuk, mindig elhangzik az a mondat, hogy persze nem tudott lefogyni két gyerek után, meg nem is igyekezett kevesebbet enni. Úgy beszélünk a túlsúlyosokról mintha bűnösek lennének és megérdemelnék, hogy rosszul bánjanak velük. Közben meg bőszen hirdetjük, nem a külső a fontos. Elképesztően kétszínű módon viszonyulunk a testhez.
A férfiakat kíméli a köznyelv, az ő hasukat tekintélynek nevezi. A kövér férfi-sovány nő kombináció sokkal elfogadottabb, mint a fordított. Természetesen mondhatjuk, hogy nem mindig van így. Soha semmi nem általánosítható, de ha őszintén belegondolunk, hány meg hány nőtársunk mondja a másikról, hogy lám, ő is meghízott, biztosan klimaxol stb?!
A kilókban mért nőiesség korát éljük. Sokkal lényegtelenebb a külvilág számára, hogy valaki jó munkaerő, feleség vagy anya. Elámulunk azon, ha egy ismerősünk lefogy és elismerően nézünk rá. Elengedni a kilókat soha nem könnyű. Nem kapaszkodik abba egy nő sem, de azok annál inkább ragaszkodnak hozzájuk.
Nem
állítom, hogy nem tehetünk az elhízásról, de arról annál inkább, hogy mindenkitől elvárjuk, hogy kortól és lehetőségtől függetlenül ne változzon a külseje. A bulvárlapok vezető helyre teszik, ha valaki megszabadult a súlyfeleslegétől. Soha egy olyan cikk nem jelenik meg, amelyben valakit azért dicsértek, mert fantasztikusan jó barát, gondoskodó nő, vagy erején felül teljesítő anya.
A legszomorúbb, hogy mi nők műveljük ezt egymással. Ahogy a régi mondás tartja, a nő, nem a férfiaknak, hanem a nőknek öltözködik. És ez így van minden téren.
Akkor vagyok jó nő, ha sovány vagyok? Nehéz elfogadni, hogy így gondolunk magunkra és másokra, de ha nem hazudunk, és nem akarjuk becsapni önmagunkat, tízből kilencszer a külső alapján ítélkezünk.
A társadalmi nyomás ellen tenni gyakorlatilag lehetetlen. Halljuk, látjuk, hogy a hírességek bulímiában szenvednek, hánytatják magukat, tönkretéve a szervezetüket koplalnak csak azért, hogy a világ csettintsen egyet, és azt mondja, ejha, nekem is olyannak kell lennem, mert akkor szeretni fognak.
Ha vékony leszek, nem hagynak el, nem néz meg mást a párom, és a buszon nem mustrálnak szánakozva? A ruhaboltok eladói nem mérnek úgy végig, mintha leprás lennék, és nem kell hallanom azt a mondatot, hogy sajnos az én méretemben nincs az a nadrág, kabát vagy bármi?
Soványnak lenni manapság dicsőség és előny. Mindegy milyen áron. Hiába kampányolnak egyesek ellene, a média és fogyasztói társadalom nem enged a szorításából. Nehéz ép lélekkel és egészséges testtudattal végigmenni az utcán úgy, hogy ne sérüljünk. Körülöttünk csak olyan modellek mosolyognak, akik derekát két kézzel át lehet érni, és egyik mellett sem szerepel, hogy mit tett érte, vagy, hogy a kép elkészültéig mennyit gyötörte magát.
Hogy lehet-e ezen változtatni? Nem. Szinte képtelenség. Ez komoly üzlet és marketing. Csak a hozzáállásunkon. Azon, ha nem bántunk másokat, ha nem ítélkezünk, mert nem nádszál karcsú egy nő legyen az húsz vagy negyven éves. Ehhez azonban át kellene mosni az agyunkat, ami nem könnyű.
Egymás elfogadása lehetne a megoldás, de ahhoz nagyon, de nagyon kellene szeretnünk magunkat és értékelnünk másokat.
fotó: Pinterest
