A lányok Eszternél gyülekeztek. Napok óta fortyogtak anyjuk elhatározása miatt. Hogy lehet valaki annyira önző, hogy felpakol és elhúz szó szerint melegebb éghajlatra? És az se kis dolog, hogy Dalmáciát vagy Olaszországot nézte ki magának. Hol ezzel jött, hol azzal, ám a tenger gondolata még inkább felkorbácsolta érzelmeiket. Szerették a házat, ahol felnőttek, még ha nem is volt különleges, de tágas volt, és minden szegletéhez emlékek fűzték őket, még a kerthez is, ami viszont gyönyörű volt, mert apjuk törődött vele. Amíg törődött, mert észrevétlenül vonult ki a család életéből, és kezdett bele egy másikba. Érdekes módon, rá nem haragudtak annyira, mint Rozira. Mondjuk Zitára nem nagyon hatottak a világ történései, ha nem ő volt középpontban. Mostanság minden figyelmét egy jogász srác kötötte le, aki húzd meg-ereszd meg játékot űzött vele, ami alaposan kikészítette.
Eszter egy doboz csokis kekszet vett el a szekrényből, és végignézett a konyháján. Ráfért volna, hogy alapos felújítás, de nem mertek belekezdeni, mert féltek, hogy minden megtakarításukat felemészti. Ezért belül sárgállottak a polcok, és a fal sem volt már makulátlanul tiszta. Érdekes módon ez eszébe se jutott mindaddig, amíg anyja el nem mondta a terveit. Rá kellett döbbennie, hogy féltékeny rá. Zavarta, hogy Rozi lelkes, belevaló, és nem úgy viselkedik, mint egy öregedő nő, aki tudja, hogy a B oldal sose lesz már A. Ha még ő is futni vagy zumbázni fog, mint mások, világgá megy, mondta magának dühösen. Jó lenne, ha az emberek elfogadnák a korukat, és arra készülnének, ami vár rájuk: az öregségre és az unokákra. A lányok abszolút bolondok, ha azt hiszik, hogy szülni fog majd egy-két gyereket úgy, hogy nem lesz, aki vigyáz rá, és ő meg belebolondul majd az otthonlétbe. Már az is megfordult a fejében, hogy a férjhez menést is elkapkodta. Ehhez a felismeréshez három év házasság után jutott, mert nap, mint nap tapasztalta, hogy kihunyt köztük a láng. Egyre inkább baráti lett a viszonyuk, bár az se volt rossz, de fiatal volt még a szenvedélymentes élethez.
– Én nem tudom megérteni, anya hogy képzeli egy idegen országban? Miért nem izgul? – dobta be a koncot a közösbe. A kávéfőző csendesen csorgatta a kapszulás kávákat egymás után, már csak a mandulatejet kereste, amikor végre nagy nehezen rátalált a szekrény mélyén.
Ismered! Biztosan ideges, de nem mutatja! Gondolj bele, hogy még akkor se borult ki, amikor Réka eltörte a kezét tesiórán. Más anyák már balhét rendeztek volna, ő meg csak annyit mondott, megesik.
– Igaz! Így volt! – tanúsította az egykori áldozat. – Mindenki megdöbbent, még én is, pedig igencsak kifordult a karom.
– Jobb lett volna, ha jajgat? – kérdezte a legkisebb. – Én nem hiszem, hogy jogunk van őt bírálni. Egyikünk se lakik már otthon, akkor meg nem mindegy nekünk, hogy mit csinál? Nem vagyunk dedósok.
A másik kettő dühös pillantására Zita gyorsan elhallgatott.
– Te nem érted, miről van szó? Nemcsak arról, hogy nem lesz, aki megszervezi a karácsonyt, a születésnapokat, hanem még a házat is eladta, pedig az a mi örökségünk! – Eszter hangjában annyi szemrehányás volt, amennyi már majdnem kimerítette a szeretetlenség fogalmát.
– Még nem halt meg, csak szólok!
– Veled nem lehet értelmesen beszélni! Ki mondta, hogy meghalt? De majd egyszer úgy lesz…Erre viszik az emlékeinket, az időt, amit ott töltöttünk…
– Ha jól emlékszem, annyira nem szeretted, külvárosi szutyoktanyának hívtad még nem rég!
Eszter elfintorodott. A húga mindig is undok volt, de most még részvétlen is. Tényleg úgy nevezte, de ez akkor volt még, amikor Rozi arra kérte őket, hogy jöjjenek kitakarítani a pincét és a padlást, és vigyék el, ami nekik kell. Akkor persze sejtelme sem volt, mire készül, de nem sok kedve volt térdig pókhálóban kotorászni. Össze is vesztek, és az lett a vége, hogy a holmija nagy része lomtalanításon végezte.
– Az rég volt. Megbántam, de mindegy. A lényeg ma van. És ha jön egy őszes dzsigoló és anyának annyi?
Ezen mindhárman nevettek. Nem, anyjuk bizonyára nem lesz soha szerelmes, ahhoz már nem elég fiatal, és különben is az őszes urak manapság fiatal csitrik után kapkodnak. Réka egy keksz után nyúlt, és elképzelte, ahogy kézen fogva sétálnak, de gyorsan elvetette. Anyjuk továbbra is exférjét szerette, és ez úgy volt jól. Az egy pillanatig se zavarta, hogy Zsigmond már rég mással volt boldog. A világ nem a nőknek kedvez, főleg nem a korosodóknak, és ezt be kell látni, különben pofára esik az ember. El is határozta, hogy beszél még egyszer anyjával, és megmondja neki, hogy megérti, de tegyen le nagy vágyairól. Vegyen egy kis lakást valahol a városban és barátnőzzön, ahogy mások. Ne a csodát várja, inkább tanuljon meg egyedül élni.
– Szörnyűek vagytok! – szólalt meg hosszas hallgatás után Zita. – Mintha nem is anyánkról lenne szó, úgy beszéltek. Ha hetven felett lenne, akkor talán megérteném ezt a sok süketelést, de alig ötvenöt. És csak szeretnék szólni, hogy nagyon mutatós, ha nektek nem tűnt volna fel. Vékonyabb a dereka, mint a tiéd, Eszterke, és a lába meg sokkal formásabb, mint a tiéd, nővérkém – nézett Rékára.
– Piszok kis dög vagy! – rivallt rá a másik kettő szinte egyszerre. – Magadat ne hagyd már ki a listáról! Alig van melled, és a fenekedet vasalódeszkának is használhatnád – tette még hozzá Eszter.
– Lehet, hogy fogom is, de addig felszedek pár jó csávót, hogy vasaljon rajta! Ti pedig kavarjátok csak a szart, nekem ehhez már nincs kedvem. Na, csá! – Azzal felpattant, kis híján feldöntötte csészéjét, és táskája után nyúlt. – Majd szóljatok, ha lehiggadtatok, addig nem érek rá szövetkezni veletek anyánk ellen.
Megfordult és úgy viharzott ki a lakásból, mint egy hurrikán. A másik kettő döbbenten nézett utána. A lakásban csend lett, csak a falióra kongatott mélabús delet, és messziről behallatszott egy mentő szirénájának hangja. Valakihez sietett, és ahogy mindig, és most is megkönnyebbülten vette tudomásul, aki hallotta, hogy nem hozzá. Réka és Eszter töprengve ültek még perceken át, majd megitták a kávét, és az járt a fejükben, hogy hárman vannak nővérek, mégse tudnak megegyezni a legfontosabban: abban, hogy mi lenne a legjobb anyjuknak, aki épphogy túlélte a válást, és kezdett magára találni. Túlságosan is. Ekkor váratlanul koppant valami az ablakon. Egy veréb szállt neki, de nem lett baja, mert ahogy lepottyant a párkányra, szinte azonnal felállt.
– Látod? Egy jel! – mondta az idősebb lány.
– Egy jel? De minek a jele?
– Ha nem gondolkozol értelmesen, fejjel mész a falnak! – mondta ki a bölcseletet amaz, de nem tűnt túl meggyőzőnek.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
