Látónál…

Nagyon beszédes a szó. Látó… Ki a látó? Az, aki látni tud vagy mer azon az anyagi világon is túl, amelybe belekényszerülünk nap, mint nap? Mit jelent látni? Egyenlő az érzéssel, érzékeléssel vagy egy titkos ablakon való betekintés egy kevesek által nyitott másik létbe?
Vagy a jövőbe?

A sors könyvének polcánál vajon megállnánk-e, hogy belelapozzunk, vagy
sietve tovább mennénk, mert nem akarnánk szembesülni azzal, ami várhat ránk? Mi a
nagyobb bennünk, a félelem vagy a kíváncsiság? Vajon ez igazi kíváncsiság vagy csak a jó érdekel bennünket? Csak az, amikor a metróaluljáróban elkapja a kezünket a sokszoknyás „jós”, aki annyit mond, hogy nagy utazás és gazdag pasi vár ránk? Megelégszünk ezzel egy sima hétköznapi délutánon, vagy már többet akarunk? Valljuk be, hogy azért ideig-óráig ez is megnyugtató, bár tudjuk, hogy oltári nagy átverés, de azért nagyon szeretjük, ha úgy vernek át bennünket, hogy pozitív dolgokat mondanak.

 
 

Gondoljunk csak a dicséretre!

Sokszor kétkedve fogadjuk, de aztán ízlelgetjük, elraktározzuk és a szívünkbe zárjuk gyorsan azt, aki mondta. Van egy régi mondás, mely szerint annak elmeállapotát ritkán szoktuk megkérdőjelezni, aki dicsér bennünket. Milyen igaz… Sokkal kevesebbet rágódunk a szép szavakon, mint a bántókon, amelyek talán egy életre mély sebeket ejtenek rajtuk, habár a közlője öt perccel később elfelejtette, mi pedig szinte magunkra pecsételjük és hordozzuk is, mert ez a tetoválás ritkán alakítható, s ha kopna is, mint a valódi, sokszor igyekszünk felújítani.

Az utóbbi években eljött a látók kora. Ennyi embert, aki látja a múltat, érzi a jövőt nem láttunk talán az elmúlt 500 évben együttvéve, pedig akkor sokkal nagyobb hittel bírtak az emberek. Én is megértem lassan egy „látásra”. Úgy gondoltam, olyan helyre megyek, ahol nem ismernek, olyan látó asszonyt keresek meg, akit mások is ajánlanak.

Egy szombati napra, délelőtt fél 11-re kaptam időpontot a hölgyhöz. Úgy döntöttem, minden szinten más leszek, mint a mindennapokban. Kihívóbban öltöztem fel, erősebben festettem ki magam, s úgy éreztem a külsőm majd másféle jeleket küld felé, mind a belsőm.

Egy családi házba kellett mennem. Egy egyszerű, sárgára festett családi házba egy picinyke
kert közepén. Nem volt benne semmiféle misztikum, olyan volt, mintha csak besétálnék egy idegen házba egy pohár vizet kérni. A szívem erősebben dobogott, és azt hajtogattam
magamnak, hogy nyitott leszek, elfogadok mindent és nem engedem meg magamnak, hogy túl sokat beszéljek, nehogy ezzel is segítsek.

A hölgy kedvesen ajtót nyitott és betessékelt. Benn már égett néhány gyertya és füstölő. Ez utóbbitól kiver a víz, azonnal éreztem, hogy megfulladok, ha itt kell ülnöm 5 percig, pedig a látás ideje két óra volt. Vajon ezt is előre látta? Tudta, hogy két órába beleférek?
Leültem a kanapéra és vártam. Hosszú, feszélyezett csönd volt, úgy éreztem, belém lát, erre olyan vad építkezésbe fogtam, hogy a Kínai Nagy Fal hozzám képest egyszerű
vályogtákolmány volt. Próbáltam figyelmeztetni magam, hogy nem ezért jöttem, de nehezen ment.

Azt mondta, visszavisz előző életeimbe. És hopp megtette. De csak úgy minden nélkül. Úgy, hogy nézett engem. Ennyi elég volt neki. Voltam cselédlány, egyszerű háziasszony,
fegyverkovács, szakács és valaha nagyon régen rabszolga is. És csak mesélt, mesélt, amit
kíváncsian hallgattam, de semmi köze nem volt hozzám. Többször kellett ezen
mosolyognom. Aztán lassan göngyölítve fel a történetem, elérkeztünk a mához.
Megkérdezte, hogy mi érdekel pontosan, mire keresek választ? Azt feleltem, ami a
legfontosabbak egyike a világban és talán témának is a legkönnyebb neki, mert titkon, enyhe cinizmussal bennem még segíteni is akartam: a szerelem, mi más?

Néztem a nő arcát, néztem az egyszerű nappalit, a kopottas bútorokat és hallgattam őt.
Nem mondott jókat. Semmi utazás és gazdag álompasi. Azt mondta, elmúlt már minden,
túljutottam a szép szakaszon, maradjak csak békében a lelkemmel, nem vár semmi izgalom.

Megdöbbentem. Arra gondoltam, hazudhatna valami jót! Bármit, csak ilyesmit ne. Nem
bánnám…. kapaszkodni akartam valami szépbe, de egyszerűen elvette tőlem. Csalódott
voltam, mert azt hittem, fölényes mosollyal az arcomon jövök ki, ehelyett megkaptam, hogy ne várjak egy öltönyös, elegáns férfira, hiszen titkon ebben reménykedtem, hanem
számoljak a magánnyal… ennyit a belső falról, dőlt az rendesen… Azt hiszem, gyenge volt
kötőanyag.

És lejárt azt időm. Óramű pontossággal szólt, hogy itt a vége. Kissé kábán fizettem és nem
tudtam eldönteni, hogy higgyek, ne higgyek, közben meg restelltem magam, hogy csupa jó hírért jöttem, azért képes lettem volna nevetve fizetni többet is… gyarlóság… most meg
rágódhatok a szavakon és búcsút inthetek az elegáns Hugh Jackman-nek, mert nem fog
bekopogni hozzám. A látó is megmondta.

fotó: Pinterest

#nemkoronavírus
A MyMirrornál az induláskor úgy döntöttünk, hogy szórakoztatni fogunk. Azóta a világunk kifordult sarkaiból és tudjuk, hogy a vírus okozta sebek nehezen gyógyulnak majd. A mi küldetésünk azonban nem változott.
Most is megpróbáljuk a bezártságunkat vidámabbá, elviselhetőbbé tenni. Ezért azokat a tartalmakat amelyek nem tartalmaznak információt a koronavírusról #nemkoronavírus jelöléssel látjuk el annak érdekében, hogy azokat, akik kerülik a vírussal kapcsolatos tartalmakat így is megnyugtassuk, hogy abban a cikkben nincs szó erről. Együtt túl leszünk ezen az időszakon! 

53
Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here