Utáltam, amikor papa azt sorolta, ha meglátogattuk, hogy ne aggódjunk, leszünk mi még öregek, és ilyenkor mindig mélyen a szemembe nézett, amitől egészen zavarba jöttem. Miért én? Miért nekem szegezte a mindenkinek szánt mondatot? Elfordítottam a fejem, és úgy tettem, mint aki nem hallotta, miről kesereg. Nem szerettem hozzájuk járni, pedig csak hétéves voltam, de a házuk, az udvaruk, ami tele volt vedlett tollú tyúkokkal, büdös volt. Még ki se szálltam a kocsiból, már éreztem azt a szagot. Hiába gondolta anya, hogy minden gyerek szereti a baromfikat, meg a malacokat, velem alaposan melléfogott. Egészen kicsi korom óta rühelltem mindent, ami ahhoz az omladozó vályogházhoz kötött. Volt benne két szoba, egy apró konyha kamrával karöltve, meg az előszoba. Ennyiből állt a ház, amiben anya felnőtt, és bár sose szidta, én szidtam helyette. Nem értettem, hogy lehet fürdőszoba és benti vécé nélkül meglenni. Kijelentettem, hogy én nem akarok a papáékhoz menni többé. Anya kinevetett, és rám parancsolt, hogy üljek a kocsiba. Bosszúból végig hánytam az utat. Kacifántos természetem van, közölte a mama, és úgy nézett végig rajtam, mintha én lennék maga az ördög. Azt hiszem, csak féltem. Attól, hogy megöregszem és meghalok, vagy attól, hogy velük történik ugyanez. A rettegés így csapódott le bennem, és ezt nem lehetett megmagyarázni. Mindannyiszor, amikor hozzájuk készülődtünk, ami nem történt meg gyakran, én betegséget produkáltam. Hol a hasam fájt, hol a fejem, de volt, hogy belázasodtam. Anyáék végül feladták a próbálkozást. Láttam rajtuk, hogy csalódást okozok, de még ez se tántorított el a nagyobb félelemtől, pedig nagyszüleim ragályosnak hitt öregsége nem terjedt szélsebesen.
Rettegésem a kamaszkor előrehaladtával csitulni látszott, mert jöttek a fiúk, a nagy bandázások és lassan nem gondoltam a halálra, vagy csak úgy felületesen, ahogy minden tinédzser, aki eljátszik a gondolattal, hogy egyszer nem lesz, bár esze ágában sincs elhinni. Vagyunk és leszünk is mindig, gondoltuk, ezért mertünk vadabbnál vadabb dolgokat tenni, és tényleg egy hajszál választott el attól, hogy agyonüssön az áram a vasúti sínek között. Egyszer beszedtem valamit, amit az egyik barom hozott, és akkor úgy éreztem, nincs visszaút, megjártam a poklot, de volt még utam visszafelé. Nem voltam hálás, mert nem sejtettem, hogy alig került el a végzet.
Eközben észre se vettem, hogy anya meg apa már rég nem szeretik egymást, és az se tott meg, hogy apa összecsomagolt. Tizenhat voltam, úgy gondoltam, jutott nekem belőle elég, már egyedül is király vagyok. Anya széthullását is csak messziről figyeltem. Amikor már rendesen ivott, és olykor a hányadékában feküdt, feltakarítottam utána, de kevés részvétet éreztem. Mindenki alakítsa a maga sorsát, nyugtáztam álbölcsen. Ha neki ez jut, élje meg. Ostobán pökhendi voltam, és ha az élet nem vág fejbe rendesen, talán valóban korán hagyom itt ezt az árnyékvilágot.
Egy évvel később, a tizenhetedik születésnapom előtt két nappal, meghalt anya. Nem a nagyszüleim, akik folyton nyavalyogtak, hogy itt fáj, meg ott fáj nekik, hanem anya, aki nem mondta egyszer sem, apa után már máshogy dobog a szíve. A máshogyant úgy értem, hogy egyszer jobban, máskor meg gyengébben, mintha merült volna benne az elem. Május tizenkettedikén éjjel, csendben, amikor nem volt a közelben senki, aki feltölthette volna, megállt. Épp Anitánál aludtam. Nem sejtettem, hogy másnap reggel, amikor hazaérek, szombat lévén suli se volt, már nem találok élő lelket a lakásban. Nem emlékszem semmire, csak arra, hogy sikítottam, mire átjött a szomszéd, és mielőtt leordított volna, meglátta anya halott arcát az ágyon.
Mivel nem voltam még tizennyolc, apához kellett volna költöznöm, de ő nem akarta. Új családja se lett volna boldog, ha náluk lakom, hely se volt. Egyetlen lehetőség maradt: a falu a rossz szagú parasztházzal, és a rég hanyagolt nagyszüleimmel. Elhatároztam, hogy meg fogok szökni tőlük, de a temetésen még nem adtam jelét tervemnek. Mégse leszünk mindnyájan öregek, sziszegtem oda a papának, aki ajkába harapott, és visszanyelte a nekem szánt káromkodást. A lányát temette, én meg szemétkedtem.
Két nap múlva értem jöttek, és levittek arra a förtelmes helyre, ahol a csirkék buta fejjel kapirgáltak az udvaron, a malacok hangosan böfögtek az ólban. Mintha örökösen jóllakottak lettek volna, és azt a hangot adták ki, amit nem lehetett másnak nevezni, csak horkantásos böffnek. Mivel nem szándékoztam sokáig maradni, elfogadtam a kis szobát, és az ágyra dobtam a sporttáskám. Még egy évem volt az érettségiig, gondoltam, azt nem itt fogom kivárni.
Ekkor bejött a papa, és rám szólt, hogy vegyem le a koszos táskám a tiszta ágyneműről. Majdnem a képébe nevettem, mert abban a házban én semmit nem láttam tisztának. Falun voltunk, szállt a por, a trágyaszag meg az öregség semmivel össze nem téveszthető szaga ráült a falakra, és ő jön nekem a tiszta ágyneművel. Mégis levettem, mert anyára gondoltam, aki a föld alatt fekszik, és nem tudni, fázik-e odalent.
A papa meglepő ruganyossággal ült le a foszlott karfájú fotelbe, hosszan bámult, majd belekezdett mondandójába:
– Tudom, hogy pocsék neked itt, azt is, hogy gyűlölsz minket. Nem bánom, tedd. Azzal azonban légy tisztában, hogy csak mi vagyunk neked. Apádnak nem kellettél, és akárhogy nézzük, anyád is a halált választotta. Nem biztos, hogy szándékosan, én mégis azt hiszem, volt ebben valami eltervezett.
– Anyát ne bántsd! – kiáltottam.
– Ki bántja? Eszemben sincs. És téged sem, bár ahogy bántál velünk, megérdemelnéd, hogy kidobjalak.
– Tedd meg! – feleltem indulatosan.
– Nem teszem. Nem vagyok gonosz ember. Viszont feltételeket szabok: itt laksz velünk, de nem meresztgeted a feneked naphosszat. Iskola után elvárom, hogy hazagyere, segíts nagyanyádnak, és nekem is. Nem tudod, mi a munka, ideje megtanulnod.
Néztem rá dühvel és gyűlölettel. Hogy képzeli? Kicsoda ő, hogy megmondja, mi legyen velem?
– El kell fogadnod, hogy neked ez jutott. Itt nincs banda, piálás és kábszer sem. Van helyette jó levegő, tanulás és sok beszélgetés.
– Nem a középkorban vagyunk! – feleseltem.
– Ez igaz, de abban leszünk, ha nem érted meg, hogy fel kell nőnöd, nem pusztulhatsz bele anyád és apád elvesztésébe.
– Nem fogok!
– Ez a beszéd! Akkor öltözz át, és menj segíteni nagyanyádnak, nem bírja el a vödröt, a reumás keze majd leszakad.
Ezzel kezdődött minden. Rájöttem, hogy nem mindig az hal meg előbb, aki öreg. Ahogy a vödröt cipeltem, és vizet öntöttem a disznóknak, még kerülgetett a hányinger, de amikor egy kismalac a lábamhoz dörgölőzött és rám mosolygott, eldőlt minden. Egy malacmosoly változtatta meg az életem. Igazi volt, nem képzelődtem. Érdekes módon nem volt szaga, mint ahogy vártam.
Leérettségiztem, egy évet dolgoztam egy gyárban, amely megmutatta, miért is kell tovább tanulnom. A papa hetvenedik születésnapján lettem huszonöt éves. Hol volt már az az elviselhetetlen lány, aki voltam? Két öreg fogta a kezem, akiknek az életemet köszönhettem. Az egyetem után elkezdtem egy bankban dolgozni, és amikor megszületett a lányom, első utam a mamáékhoz vezetett.
Ahogy beléptem a kapun, megláttam a csirkéket, meghallottam a disznók röfögését, elmosolyodtam. Otthon voltam, és már rég nem féltem az élet végétől. Egyetlen ígéretet tettem csak magamnak: sose engedem meg a gyerekemnek vagy gyerekeimnek, ha többen lesznek valamikor, hogy féljenek. Én ott leszek nekik, ahogy a nagyszüleim. A papának egyre hajlottabb már a háta, de nem számít, ha a tekintete ragyog, amikor eléje fut az én csámpás kislányom, aki a világon a legjobban a tyúkszaros udvarukon szeret szaladgálni.
Kép forrása: Pinterest
