Kisfiam!
Eszembe juttatja anyádat, aki sose hívott másként, hiába mondtuk, hogy van becsületes neved, meg már nem vagy gyerek. Kérlek, fogadd el tőlem is, főleg azután, hogy már csak én maradtam. Lassan tíz hónapja, hogy elmentetek, és másfél éve, hogy anyád is. Tudtuk, hogy meg fog halni, hosszan búcsúzott az élettől, de akkor még nem sejtettem, hogy titeket se foglak a közelemben tudni. Végtelenül haragudtam rád, amikor bejelentetted, hogy elhagyjátok az országot. Azt az országot, ami a hazád, ahol születtél, amelynek földje táplált. Nem akarok pátosszal élni, de te is tudod a szíved mélyén, hogy igazam van.
Én tudom, hogy az Itt élned, halnod kell, már rég nem érvényes, mégis fájt, hogy nekivágtatok a nagyvilágnak. Petike csak hatéves, Panka meg alig nyolc. Vajon emlékezni fognak majd az együtt töltött nyarakra? Persze, hogy nem, hiszen nagyon kicsik még. Mégis abban reménykedem, hogy velük együtt, te is gyakran hazajössz a városból, elüldögélünk a kertben és felavatjuk a pálinkámat, amit annyira szeretsz. Ehelyett azt mondtad januárban, hogy nincs maradásotok. Innen menni kell.
Haragudtam, pedig nem lett volna szabad. Elvégre ez a te életed, felnőtt vagy, családapa, van két gyereked és egy csodálatos feleséged, el tudod dönteni, mi a jó nektek. A régi világ már sose jön vissza, ezt én is tudom, mégis nehezen veszek búcsút attól az időtől, amikor még fél órányira laktatok.
Ebben az országban nincs jövő, mondtad egyre gyakrabban. Hiába érveltem azzal, hogy egykoron boldogult a dédapád, a nagyapád és én is, pedig nekünk sem volt arany életünk. Boldogultunk, de valljuk be férfiasan, bele is döglöttünk kicsit, ám a büszkeségünk nem engedte bevallani, hogy mennyire szenvedünk. Dédapád elveszített mindent, a boltját, a házát, gyárba kényszerült. Nagyapád se járt jobban, de azért nem laktunk már a falu végén egy kunyhóban. Aztán jöttem én, és mintha jobb idők szele csapott volna meg bennünket. Az ország látszólag észre tért, úgy hittük, van remény a változásra, a jobbra. Tévedtünk, én mégse akartam, hogy Angliába költözzetek.
Te azonban hajthatatlan voltál. Attól félek, már ez a tíz hónap elég volt a gyerekeknek, hogy ne emlékezzenek rám. Főleg a fiúcska.Nem hittem, hogy egy hónapon belül felszámoljátok az életetek, bár akkor nem tudtam, hogy sokkal előbb készültetek erre, mint bevallottad.
December eleje van, errefelé már járt a Mikulás. Látom az ablakokban a csomagokat, és az jár a fejemben, hogy nálatok ez nem így van. Panka biztosan izgatottan várja a karácsonyt, mert tudja, hogy oda akkor toppan be.
Itthon minden a régi. Nem, ez hazugság. Minden rosszabb lett. Egyedül vagyok, és ne hidd, hogy sajnáltatom magam, de mégis. Jó lenne veletek lenni, de hiába mondod, hogy menjek ki, én itt állítom fel a fenyőt, ahol anyád szokta, és ugyanoda rakom a díszeket, ahová ő, mert ha hiszed, ha nem, emlékszem mindnek a helyére. Harminchat évig figyeltem, megmaradt bennem.
Hó nincs, nem is várjuk már, csak szutykos eső esik, pedig de szép is lenne fehér karácsonyban veletek ünnepelni.
Ne haragudj rám, hogy megpróbáltalak visszatartani titeket, önző voltam. Biztosan jobb élet vár ott rátok, ezt nem tagadom. Itt, a faluban csendesebbek lettek az emberek, kevesen vagyunk, sokan nem várják az ünnepeket.
Én sem. Nélkületek és anyád nélkül nem lehet vidám. Pedig azt a két lurkót úgy megszeretgetném. Téged is, és a menyemet is. Hiányoztok nekem! Gondolok rátok, és ha csak lehet, küldj képeket! Majd átmegyek Bélához, neki jó gépe van, megnézem mind. Vagy az is lehet, hogy veszek egy tabletet, vagy mifenét, aztán már olyan modern leszek én is, mint a szomszéd!
Vigyázzatok magatokra! Ölel benneteket:
szerető apád
U.i : Mit küldjek a gyerekeknek? Tudom, hogy mindenük megvan, de mégis!
