Másnap reggel miután a csoport kiadósan megreggelizett, felkészült a nagy lisszaboni városnézésre. Az idegenvezető gyorsan elsorolta, hogy aznapra mit tervezett: várta őket Szent György vára, a lisszaboni katedrális, a Szent Jeromos kolostor meg egy megjegyezhetetlen nevű múzeum, ami a 20. század egyik leggazdagabb emberéről kapta a nevét.
Hajni soha nem vágyott volna annyira egyedül lenni, mint azon a napon. Szeretett volna megint kóborolni és titkon azt remélni, hogy harmadszor is összefuthat Andreas-szal, hiszen ő megmondta, hogy ahol hagytuk a szívünk, oda visszatérünk. Mégsem mondhatta, hogy ő most inkább mást csinálna… A társasutazások egyik sajátossága, hogy azt kell tenni, amit a többség.
Kicsit kedvetlenül baktatott a csoport végén és még az sem dobta fel, hogy előző este mégis mindenről beszámolt óvatos barátnőjének, aki úgy érezte, az egész annyira fura, hogy biztosan van mögötte valami. De Réka mindig is ilyen volt. Sose falta nagykanállal az életet és még a legkisebb jót is kávéskanállal meregette saját élete táljából. Mellette nehéz volt önfeledtnek lenni.
Délután két órakor, amikor a csoport már eltelt a kulturális sokk mindennemű itókájával, kaptak másfél órát, hogy ebédeljenek, vásároljanak, ha van kedvük. Hajni azonban csak egyet akart. Megkeresni a kis kávézót és megpillantani a férfit.
Rákeresett a telefonján, és azt vette észre, hogy alig félórányira volt a helytől. Ha nagyon siet, húsz perc alatt is megteszi az utat. És a nő, aki máskor nem hitt sem a szerelemben, sem a véletlenben, most mindkettővel dacolni akart.
Oly módon kezdett el rohanni, ahogy a nagy melegben nem volt tanácsos. Érezte, hogy lüktet az arca, zsibog a lába és az utolsó métereken már azt hitte, elájul. Gyorsan ivott pár kortyot a táskájában lévő langyos vízből, majd megnedvesítette a csuklóját és hosszú haját laza kontyba tekerte a fején. Az utca kellős közepén diszkréten parfümöt spriccelt a nyakára és belépett a kávézóba.
Tekintete azonnal arra az asztalra esett, amelynél előző nap férfi ült. De ott most egy idős házaspár kávézott. Egyik asztalnál sem ült Andreas. Ha józanul gondolkodott volna, tudhatta volna előre, hiszen nyilvánvaló, hogy a férfi nem üldögél ott egész nap, hogy őt várja. Kért egy hatalmas, gyümölcsökkel megrakott limonádét és állva, szinte egy húzásra megitta. Aztán elmosolyodott. Összerendezte a gondolatait, és higgadtan elhagyta a helyet. Még volt majd egy órája, hogy egyen valamit, de nem volt étvágya. Neki, aki a vasat is megette volna bármikor. Egyetlen esetre emlékezett, amikor nem tudott enni: egy régi szerelem kapcsán egy hétig szinte semmi nem ment le a torkán. De akkor huszonegy volt és még hitt a mesékben.
– Nem hiszem, hogy ez véletlen! – mondta valaki váratlanul a háta mögött magyarul. Megfordult és ott állt előtte Andreas, azaz András, aki aznap is vászonnadrágot és lenge inget viselt. Kezében a laptoptáskája, arcán az elmaradhatatlan kedves mosoly.
– Nem, ez tényleg nem az! – nevetett Hajni. – Úgy adódott, hogy vissza tudtam jönni és visszajöttem.
– Úgy adódott? – kérdezett vissza a férfi.
Hajni elpirult. Ennyire átlátszó lett volna?
– Igen, mert nagyon finom a limonádéjuk… – Ahogy ezt kimondta, érezte, hogy megnyílik alatta a föld. A limonádé… Ilyen ökörség hogy juthatott eszébe?
– Ebben egyetértünk. Én majd mindennap megfordulok náluk, és sose unom meg. Ezt annyira kedvesen mondta, hogy nem lehetett gúnyt sejteni a hangjában.
– Sajnos, nem volt szabad asztaluk – mondta a nő zavartan.
– Tegyünk még egy próbát!
Azzal megfordultak és komótosan elindultak visszafelé.
– Maga az ördöggel cimborál! Ez ezer százalék! – kiáltott fel Hajni. – Két perce jöttem el, és most ott a szabad asztal.
És valóban, a tegnapi újra szabad volt. A pultos somolyogva bólintott, amikor beléptek. Andreast régi ismerősként üdvözölte.
– Ideje pertut innunk egy limonádéval, mert zavar már ez a magázódás! – jegyezte meg a férfi. – Akik háromszor is találkoznak egy nagyvárosban, azoknak tudniuk kell, hogy a sors jelezni akar valamit.
Hajni ránézett és nem értette, mit akar ezzel mondani. A férfi szavában volt valami félreérthető, amit ő nem szeretett volna félreérteni. Vagyis mást sem szeretett volna, csak azt, viszont így nem mondhatta az idegennek.
– A telefonod megvan? – kérdezte.
Hajni elnevette magát.
– Azóta bepillanatragasztóztam a táskámba.
– Helyes, bár megnézném, amikor valaki felhív!
A két hatalmas limonádé ekkor érkezett meg és szakította félbe a beszélgetést.
– Koccintsunk! – mondta Andreas. – Igaz, hogy már tegeződünk, de most lesz hivatalos.
Az üdítő narancs és citrom darabokkal teli rakott ital mindkettőjüknek jólesett. Hajni azt vette észre, hogy kifejezetten élvezi a délutánt. Majdnem elfelejtett telefonálni az idegenvezetőnek, hogy ne várjanak rá. Még hallotta a nő csodálkozó hangját, de ki is nyomta azonnal.
– Mi köt téged Magyarországhoz? – kérdezte a férfi. Tekintete megpihent a nő arcán és kedvtelve nézegette vékony nyakát és gömbölyű vállát.
– Egy lányom van, talán ő, meg a munkám.
– Semmi más?
– Semmi.
– Mi a helyzet a régi emlékekkel, tervekkel?
– Nagyon furcsákat kérdezel ahhoz képest, hogy alig ismersz.
Andreas hallgatott. Aztán belekortyolt az italába.
– Nem szeretem a mellébeszélést. Vannak kérdések, amelyekre választ szeretnék kapni, mert fontosak. Ennyi az egész. Tolakodónak tartasz?
– Semmiképp, csak nem szoktam meg, hogy valaki ennyire merész legyen.
– Megtanultam az évek során, hogy felesleges az időt pazarolni holmi álérdeklődéssel. Azt kérdezem, ami valóban érdekel. Nem várom el, hogy megoszd velem életed minden történését, de tudnom kell, van-e akadálya, hogy újabb kérdéseket tegyek fel.
Hajni meglepődött. Soha nem találkozott még olyan emberrel, aki ennyire köntörfalazás nélkül mondta ki, amit gondol.
– Nyugodtan kérdezz, szívesen válaszolok. Viszont engem is érdekel valami.
– Ez természetes. Alig tudsz rólam valamit. Nem vagyok az az ember, aki minden kártyáját feltárja azonnal, viszont kíváncsi vagyok rád, de nagyon.
– Látom a gyűrűt az ujjadon. Egyszóval nős vagy?
– A gyűrű – mondta a férfi és gyengéden megsimogatta. – Elfelejtettem elrejteni…
Azzal felnevetett. Hajni nem tudta, komolyan beszél-e, de a szeme úgy csillogott és olyan játékosan könnyed volt, hogy nem tudta elhinni, hogy valóban elfelejtette lehúzni.
– Akkor már elkéstél – kacagott.
– Két éve halt meg a feleségem balesetben. Talán még ma sem tudom elfogadni ezt a tényt. Ezért nem vettem le.
A férfi arcán sötét felhő futott át.
– Sajnálom! Ez szomorú és csodálatos is egyben.
– Igen, mint minden emlék… De nem akarom, hogy elszomorodj! Van egy fiam, már nem él velem, és tulajdonképpen ennyi, ami érdekes a privát szférámból. Mondd, szereted az édességeket?
– Nagyon!
– Akkor megismertetlek a legfinomabbal! Menjünk!
Azzal felállt, kezét nyújtotta a nőnek, akinek keze úgy passzolt az övébe, mintha mindig is odatartozott volna.
– Hová megyünk?
– Bízz bennem! Nem vagyok szatír, aki elrabolja a szép nőket! Viszont eteti! Gyere!
Azzal odalépett a pulthoz, fizetett és úgy nyúlt a nő keze után, mintha az mindig is hozzá tartozott volna. Merthogy hozzá tartozott mostantól, ezt érezték mindketten.
– Mit gondolsz, holnap és azután segíthetünk a véletlennek, hogy összejöjjön a találkozás?
– Úgy hiszem, tehetünk az ügy érdekében.
Andreas mosolygott.
– Nem bánod, hogy az idegenvezetőd leszek? Meddig is? Három-négy napig?
– Cseppet sem. És te nem bánod, hogy kíváncsi turista leszek melletted?
– Nem, ha megígéred, hogy pár nap múlva elgondolkozol azon, mi lenne, ha nem csak turista lennél Lisszabonban.
Hajni hirtelen megmerevedett. Ez vajon mit akar jelenteni? De a férfi nem mondott mást, csak átölelte a tér közepén és megcsókolta.
– Ilyenek a vendégszerető lisszaboniak – közölte komoly arccal. Annyira kedvesen és viccesen figyelte a hatást, hogy a nő meg se lepődött. Már nem emlékezett arra, mikor csókolták meg. Arra sem, hogy ilyen szenvedéllyel mikor. Évekig azt hallotta, hogy szeszélyes, hisztis és gyámoltalan, hogy majdnem elhitte.
Erre itt volt ez az ember, aki nem tudott róla semmit és azonnal bizalmat szavazott neki, ahogy ő is az idegennek. Nem a csók miatt, nem a kézfogása miatt, hanem mert volt valami a szavak mögött, ami sejtetni engedte, hogy kaphat egy második esélyt.
A szemébe nézett és most ő csókolta meg hirtelen Andreast.
– Ilyenek meg a külföldi turisták – mondta és akaratlanul is jobban belesimult a férfi karjaiba.
Egyetlen gondolat járt csak az eszében: Rékának nem volt igaza. De a férjének sem.
Külföldre kellett jönnie, hogy elszakadjon a valóságtól. És bár nem tudta, milyen végkifejlete lesz az Andreas-szal való kapcsolatának, abban biztos, hogy, hogy már ezért pár boldog pillanatért érdemes volt nekivágnia az útnak.
És még az is lehet, hogy ez a találkozás egy új élet kezdete lehet, itt, Lisszabonban, hol máshol?
Vége
fotó: Pinterest
