Nehezen értette meg, hogy a pillanatot nem lehet a telefonba zárni. Ami akkor az, az később már sosem az, aminek hittük. Ezért letett a folytonos fotózásról. A valódi mélységet nem lehet jelenlétünk teljes valója nélkül megélni, gondolta sokszor.
Az Alfama negyed felé vette az irányt és bódultan figyelte a várost, amely nem hasonlított egyik városhoz sem, amit eddig bejárt. A zegzugos utcák visszarepítették a múltba és ettől Hajni kezdte magát nagyon otthonosan érezni.
Annyira, hogy nem vette észre, hogy valaki figyeli. Két fiatal srác sutyorgott nem messze tőle, átellenben az utcán, aztán elindultak felé. Egyértelmű volt kiszemelték. Nyilvánvalóan zsebtolvajok voltak és magányos emberekre vadásztak, ahogy ez minden forgalmas városban előfordul. Ahogy a közelébe értek, az egyik a jól ismert módon finoman meglökte, majd sűrű elnézések közepette a másik már nyúlt is a horgolt táskájába, ami hanyagul lógott a vállán. Egy pillanat műve lett volna az egész, ha Hajni nem kap észbe. Azonnal a táskája felé kapott és a kéz, amely épp elérte volna, hoppon maradt. Mégis úgy megijedt, hogy majd kiugrott helyéről a szíve. A két srác pillanatok múlva már ott sem volt, amikor ő még mindig zakatoló szívvel állt a keskeny járdán. Két nap alatt három kellemetlen eset, gondolta és haragosan megfordult. Úgy döntött, elég a sétából egyelőre, megebédel.
Egy aprócska éttermet talált szimpatikusnak a millió között. Amikor lerogyott és rendelt magának egy sütőben készült tőkehalat tejszínes mártással. Összesen hat asztal volt csak a zöld növényekkel futtatott étterem falai közt, és az egyik mellett ismerős arcot pillantott meg. A tegnapi férfi ült ott elmélyedve a laptopjában, aki előző este visszaadta a telefonját. Hajniban megmozdult valami. A most vagy soha érzés. Oda kell mennie hozzá és meg kell hívnia egy italra, mert ez a minimum, mondogatta belül a kis angyal. Ne bolondulj már meg, csak nem rohansz le egy idegent átlátszó trükkel, mert tetszik neked, torkolta le a másik hang. Végül győzött a régi beidegződés: nyugton maradt.
Az idegen néha felnézett a munkájából, majd amikor megérkezett az ebédje, lecsukta a laptop fedelét és mosolyogva megköszönte a fiatal felszolgálónak. Ekkor tévedt tekintete Hajnira. Azonnal megismerte. Bólintott és belekortyolt az italába. Aztán felállt.
Hajni úgy érezte, megnyílik alatta a föld, ugyanis egy pillanaton belül ott állt mellette. Most nem portugálul, hanem tökéletes angolsággal köszöntötte és megkérdezte, hogy nem zavarja-e, ha netán együtt ebédelnének, ha már a sors ily módon összehozta őket újra.
Hajni csak bólogatott és magában hálaimát mondott. Ilyen nincs, gondolta. Összeszedve minden angol tudását, beszélgetni kezdtek. De már az első mondatoknál csörgött a telefonja.
Réka kereste.
– Remélem, minden rendben! Ugye jól vagy? – kérdezte aggódva.
Hajni zavartan elnézést kért, majd félhangosan ennyit mondott:
– Majd később hívlak! A világ egyik legjobb pasijával ebédelek, úgyhogy nagyon is jól vagyok!
Azzal letette.
A férfi szeme megvillant, de nem szólt semmit.
A beszélgetés megakadt, valami volt a levegőben, ami miatt mindketten hallgattak.
– Itt lakik Lisszabonban? – kérdezte nagy sokára, ami a világ legostobább kérdése volt, de jobb nem jutott eszébe.
– Már huszonöt éve – mondta a férfi tökéletes magyarsággal.
A nő kezében megállt a villa. Ennek mennyi esélye van, ötlött eszébe? Messze Magyarországtól, Portugália szívében egy étteremben magyar férfit talál. Majdnem fülig szaladt a szája, amikor bevillant neki a telefonbeszélgetés. Az a beszélgetés, amit nem lehetett meg nem történtté tenni. Szóval hallotta a véleményét róla, így nincs mit titkolnia. Elpirult.
– Nagyon meglepett. Őszintén. Álmomban nem gondoltam volna – mondta, ahogy összeszedte magát.
– Véletlenek pedig nincsenek – jegyezte meg az idegen. – András vagyok, de itt már nagyon régen Andreas.
– Úgy gondolja, hogy nem véletlenül találkoztunk?
– Hiszek abban, hogy a sorsunk valamelyest meg van írva. Már tegnap lehetőséget kaptunk a találkozásra, de nem vettük figyelembe.
– Ezért ma kaptunk egy másodikat? Ugyan miért?
– Még nem tudom, de az biztos, hogy egy ekkora városban két nap alatt kétszer találkozni nem lehet a véletlen műve.
– Talán igaza van. Elnézést, hogy nem mutatkoztam be, Hajnalka a nevem, de sosem voltam kibékülve vele. Olyan kislányos.
– Nem hinném. Én gyönyörű névnek gondolom.
A nő megint elpirult. Vajon ez most bók volt? Elszokott már az ilyesmitől, és talán a bor is a fejébe szállt, amiből nem ivott fél pohárnál többet, de akkor is. Pontosan úgy érezte magát, mint egy kamaszlány, aki a nyaralás közben megismerkedik egy sráccal és a kaland szólhat pár napra vagy egy életre.
Ez nem a Mamma Mia, figyelmeztette magát gyorsan. Negyvenen túl nem kamaszos kalandok várják az embert. Ez a pasi legyen csak dögös és izgalmas, valószínűleg akar tőle valamit. És az nem biztos, hogy őt magát. Pontosabban biztos, hogy nem őt magát. Ettől a gondolattól elromlott a kedve. Nevetségesnek érezte a helyzetet és étvágytalanul turkálta az ételt.
– Nem ízlik? – kérdezte Andreas. – Ha pincér meglátja, szomorú lesz. Itt komolyan veszik a vendéget és valóban igyekeznek elkápráztatni.
Hajni elnevette magát. Aztán felemelte a fejét és az jutott eszébe, nem agyal. Eszik, beszélget és befejezi a dolgok túlgondolását. Ettől lassan megnyugodott.
Megtudta, hogy férfi egy céget vezet, amely különleges bútorokat készít. Régóta a marketinggel foglalkozik, de alapjában véve asztalos. Ha van ideje, még mindig komódokat készít, néha karcsú lábú asztalokat is. De már egyre ritkábban nyílik alkalma, mert az üzlet irányítása elviszi minden idejét. Ráment a házassága is, de pontosan tudja, hogy valóban a munka az élete.
Hajni pontosan fordítva gondolkozott. Ő már nem akarta feláldozni magát. Elváltak, a lányuk is kirepült, ő élni akart nem csak dolgozni.
– Nagyon jólesik magyarul beszélni! – közölte Andreas vidáman. – Ritka alkalommal tudok valakivel az anyanyelvemen társalogni. Azóta megvan a telefonja? – kérdezte cinkosan kacsintva.
– Á, az megvan. De rohanva a panzióba, elszakadt a szandálom, nemrég pedig majdnem megloptak. Attól tartok, ez a város nem szeret engem.
– Ilyet nem mondhat még! Ez a város tele van jó szándékkal és higgye el, mindenki felé kitárja kapuit.
– Egyelőre én nem vagyok a kedvence, pedig engem elvarázsolt.
– Talán csak nem engedi magát könnyen bevenni – mosolygott a férfi.
Hajni nem tudta, vajon tényleg a városra gondol-e vagy rá.
– Meglehet, pedig bátran nekivágtam, míg a csoportom a tenger partján sütteti magát.
– Fantasztikus nő lehet maga! És még azt hiszi, hogy Lisszabon nem kedveli? Dehogynem! Épp most próbálja levenni a lábáról! Ne adja fel, meglátja, megéri. Én is így voltam vele az elején, de azóta már biztos vagyok benne, hogy sehol nem tudnék élni, csak itt.
A hal isteni volt és a bor is. Így kellene élni, gondolta a nő. Finomakat enni, hallgatni ezt a fehér nadrágos, vászoninges férfit, akiben több élet van, mint az összes pasiban, aki eddig ismert. De ez az élet egyelőre hat napra szólt, és nem lehetett szomorúsággal tölteni.
Andreas mesélt a városról, a bútorairól, arról, hogy miért süt a nap arrafelé másképp. Egyszerűen varázslatos volt az életszeretet, ami áradt belőle. Minden szavát átitatta az öröm, a remény, a jóba vetett hit. Hajni úgy érezte magát, mintha elemre kötötték volna. Feltöltődött.
Két órával később, amikor megitták a kávét, Andreas készülődni kezdett.
– Ugye, nem fog megharagudni, ha elköszönök? Mennem kell, bár nagyon élveztem a társaságát! Bízom benne, hogy szép lassan szerelembe esik a várossal és viszonzásra is talál.
Ezeket a mondatokat olyan könnyedén mondta, hogy a nő szíve belesajdult.
– És ha így lesz, mit csinálok majd szerelmes szívemmel? – kérdezte kacagva.
– Visszajön, mert ahol a szívünket hagyjuk, oda mindig visszatérünk.
– Meglehet.
– Higgyen nekem, tudom, mit beszélek.
Ahol a szívünket hagyjuk… Ezek a mondatok később is visszacsengtek a fülében, főleg akkor, amikor rájött, hogy bármennyire nevetséges, ő abban az étteremben otthagyott a szívéből egy darabot.
Viszont eldöntötte, hogy erről senkinek sem fog beszélni, mert ostobaság volt azt gondolnia, hogy egy beszélgetés és két fura találkozás jelenthet többet, mint azt, ami: ebéd és a véletlen. Tudta, ideje lesz kijózanodni, különben fájdalmas lesz a várostól való elválás.
Következő rész:
fotó: Pinterest
