Luxus gyerekzsúr – de minek…

Éreztem, sőt tudtam, hogy erre a gyerekzsúrra külön ruhát kell majd vennem a gyereknek, és persze nem árt, ha magamat is ráncba szedem. Az ajándékon egy hetet törtem a fejem, és egy hétvégén át jártam érte a híres-neves játékboltokat.

Azon kaptam magam, hogy szó szerint szorongok az előttünk álló szülinapi bulitól, amelyet Gergőkének, a rokon kisfiúnak szerveztek, és amelyre persze mi is kaptunk meghívót.

A nagy napon végigmértem a kis csapatot: a sármos kisfiamat és a szolidan elegáns férjemet, majd belenéztem a tükörbe, és azt mondtam: nos, lehetne jobb is, de azért kihoztam a szituból a maximumot. Indulhatunk! A házuktól egy kicsit távolabb tudtunk leparkolni, de sebaj, lesz időm lélekben is megérkezni, gondoltam magamban.

Hát, kevésnek bizonyult az idő…, a gigantikus ugrálóvár tarka színei, a bográcsos illata és a hangszóróból üvöltő zene egyszerre csapta meg érzékszerveimet. Csinos anyukák, sörözgető apukák tekintetének kereszttüzében próbáltuk megtalálni a kis ünnepeltet.

Gergőke a nappali közepén állt, éppen egy kirakóssal próbált meg játszani, de anyukája közbelépett, és terelgette a következő hatalmas ajándékcsomag felé. Ledermedve adtuk át a szerintünk szép és jó, valamint éppen elég drága ajándékunkat. Gyufásdoboznak hatott a rettenetes dobozváros mellett.

A bográcsos mellett még egyéb fogások és három cukormázas torta is arra várt, hogy az éhes vendégek elpusztítsák. A bőséges alkoholmennyiségről nem is szólva… A kis ünnepelt a gyertya elfújása után nem sokkal már teljesen kiborulva bújt anyja ölébe. A sokaság, a hangzavar és a rendhagyó esemény kiütötték. Anyja azonban még a vendégek körül szorgoskodott. Így hüppögve-cumizva bevonult a nappaliba, és lefeküdt a szőnyegre.

A nap végére érzelmileg teljesen lezsibbadva, a fáradt kisfiammal a karomban búcsúzkodtam a rokonoktól. Az autónk felé sétálva felrémlett, hogy a nyár végén ünnepeljük a fiam negyedik születésnapját…, és, hogy illene viszonozni a meghívást.

Elszorult a torkom. Kint sötétedett. A gyerek, mire a főútra értünk, bealudt. Hazáig volt időm gondolkodni. Mérlegelni. Hogy mi az érzéseim közül az irigység (van-e egyáltalán?), és mi az, amit valóban szükségtelennek érzek egy gyermek életében…, mit kell ezek közül követnem, átvennem… Lehet, hogy bennem van a hiba, és nem adok meg mindent a fiamnak?

A kérdések csak cikáztak a fejemben: Mire fog ebből emlékezni az ünnepelt? Vajon azt érezte, hogy ő volt a középpontban, vagy azt, hogy a vendégsereg jól szórakozott az ugrálóváron pattogva, meg a csokiszökőkút kóstolgatása közben? Vajon a szülők tartani tudják a szintet tíz év múlva is? Ha nem, akkor mekkora lesz a csalódás a gyerekben?

“Az életben a legnagyobb dolgok nem dolgok.” – jutott eszembe hirtelen az egyik kedvenc önigazoló-motiváló mondatom. Nem a tárgyak felhalmozása ad értelmet az életnek, hanem az ölelés, együtt nevetés, a játék és a kizárólagos figyelem. Minden más csupán ezek kompenzálása.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here