Mámika

Mámika négy és féléves volt és a hátsó kert falánál hangyákra vadászott. Nagy, kövér hangyák futkostak arrafelé, ezt már többször megfigyelte. Tejfölös doboz volt a kezében és abba gyűjtögette a cseppet sem nyugodt kis munkásokat.

Nem értette, miért menekülnek előle, hisz a dobozban jó helyük lenne. Egy kanál kristálycukrot is szórt bele, hadd örüljenek. A hangyák viszont nem voltak túl hálásak. Minduntalan felfutottak a dobozka széléhez és menekülni próbáltak. Volt köztük egy kamikáze is. De az is lehet, hogy az egyszerűen csak lepottyant a peremről. Amelyikük ügyesebb volt, elindult Mámika karján felfelé. Arra volt a menekülési útvonal. Többen követték.

 
 

– Az anyátokat! – mérgelődött a kislány és azonnal visszaseperte őket.

A sziszifuszi munkában úgy tűnt, nem ő fog győzedelmeskedni.

Ancsa a konyhaablakból figyelte. Látta, hogyan küszködik hurkás kis kezével. Nem értette a lányát sem akkor, sem máskor. Azt azonnal meghallotta, hogy nem szép szavakat használ. Ezért később meg fogja büntetni. Egy óvodásnak nem való az ilyen beszéd. Otthon nem hallhatta. Biztosan valamelyik kis szörnyetegtől tanulta a csoportban. Ezt majd kideríti, ha megeteti Kristófkát.
Három hónapos tündérkéje a karjában feküdt és végtelen türelemmel várt az ebédjére. Ez a baba maga volt a csoda. Gyönyörű, mosolygós, nyugodt. Akkor volt a legdrágább, amikor tekintetét Ancsáéba fúrta szoptatás közben. Ennél különlegesebb érzés a nő szívét még körbe nem ölelte. Tőle aztán a világ is kifordulhatott volna a helyéből. Olyankor számára nem létezett senki csak a fia.

Mámikát nem szoptatta sokáig, talán, ha két hétig, mert a kislány bélhuruttal kórházba került. Az egyik orvos azt mondta neki, nem sok jóval tudja nyugtatni. Ancsa akkor azt érezte, ez az eredménye annak, hogy ezt a kislányt nem akarta. A terhesség kezdetén sokszor fohászkodott, hogy pusztuljon el benne a magzat, de nem így történt. A kislány egészségesen, szinte pontosan kilenc hónapra megérkezett. Erős volt, masszív és helyet követelt magának ebben a világban.

Amikor először a kezébe vette, megrémült az érzéstől, amit kiváltott belőle. Pontosabban attól, amit nem. Nézte a kislány kerek arcát, selymes fürtjeit, élénk tekintetét, de melegség nem öntötte el. Arra gondolt, talán nem is az övé ez a gyerek. Ez persze lehetetlen gondolat volt. A férjét nem szerette, a porontyát sem.

A kórházban már az első nap elcserélték a lánykát, de az csak ostoba csere volt, mert egy nagyfejű fiút hoztak helyette. Még vak is látta, hogy nem az ő babáját hozzák.

A többi anyuka rettenetesen ideges volt a kórteremben, hogy nem szoptak eleget a picik, meg besárgultak. Ő nem izgult. Közömbösen mustrálgatta a kis békát, aki 9 hónapig a testét formálta. Többször eszébe jutott, miatta lett csíkos a hasa és hányt öt hónapon át. A kötelező etetés után azonnal visszaadta a nővérkének és azt mondta, annyira gyenge, hogy muszáj pihennie. A baba mellett meg nem tud. Fura tekintettel vitték el mellőle a gyereket. Bosszantotta ez az ítélkezés. Egy éhbérből élő csecsemős nővér ne forgassa a szemét, ha ő aludni akar. Vagy tegye, majd nem kap tőle sem bonbont, sem kávét.

Kristófkával minden más volt. Már a kórházban minden percben vele akart lenni. Ahogy megszületett, ki sem akarta adni a kezéből. Az ő kis hercege annyira puha, jó illatú és bájos volt, hogy azt kívánta, bárcsak mindig magához szoríthatná. Így volt ez itthon is. A férje egyszer félig nevetve, félig bosszankodva jegyezte meg, már hónapok óta nem látja a gyerek nélkül. Mintha ránőtt volna a testére. Ezen nagyon összevesztek. Nem is aludtak együtt. Ő a gyerekszoba kanapéjára dőlt le két szoptatás közt. Nem bánta. Hallgatta kisfia szuszogását, nézte az ágya felett lebegő kis játékokat, és magába szívta a csecsemőillatot. Boldog volt.

Mámika viszont egyre undokabb lett az utóbbi hetekben. Ha megkérte, hozzon neki tiszta pelust, mert elfogyott a fiókból, akkor a kislány úgy tett, mintha nem hallaná. Ült a szőnyeg közepén és a babáját fésülgette tovább. Ha újra kérte, észrevette, hogy kiül az arcára a dac. A harmadik kérés már üvöltés volt. Arra komótosan feltápászkodott és az előszoba szekrényből kirángatott egyet. Kristófka a kiabálástól megijedt és bömbölni kezdett. Ancsa megfogadta, legközelebb cudarul elveri a lányát. Eleve dühítette a pukkancs feje, de az még jobban, hogy kiabálni kényszerült és a fia megijedt.

Kis cuppogások repítették vissza a mába. A fiúcska finoman jelezte, hogy éhes. Nem türelmetlenkedett, nem visított, mint más gyerek. Csak jelzett az édes pici szájával.

Ancsa összepuszilta és leült a szoptatós fotelba. Hagyta, hogy kisfia teljes erejéből, szinte a fájásig szívja melléből a tejet.

Mámika lassan feladta a hangyaidomítással kapcsolatos elképzeléseit. Ült a fűben és körmével apró lyukakat ásott. Unatkozott. Amióta az idegen beköltözött a házukba, neki már nem volt része figyelemben. Folyton azt hallotta, hogy útban van, menjen ki játszani, ne lábatlankodjon a baba mellett. Állandóan csendben kellett maradnia, mert az ilyen kis csecsemőknek sok nyugalomra és alvásra van szükségük. Szinte alig tudott a babuci közelébe férkőzni, mert anyja úgy őrizte, mint valami kincset, pedig ő csak nézegeti akarta. Messziről megfigyelte, hogy a szempillája szőke, alig látszódik. Ettől kis buta arcocskája volt, de Mámikát ez nem érdekelte. Szerette volna megsimogatni a pofikáját, ám egyszer sem engedték a baba ágyához.

Akadt egy véletlen pillanat, amikor már majdnem sikerült, de anyja odaugrott és hatalmasat csapott a kezére.

– Hogy gondolod, hogy a piszkos kezeddel hozzáérhetsz? – kiabálta. – Meg ne lássam még egyszer, megértetted?

A kislány sírva fakadt. A hang is bántotta, de legfőképpen a tekintet, ami párosult hozzá. Érezte, anyja nem szereti őt. Talán azért, mert nem mosta meg a kezét? Hiszen nem is volt piszkos. Vagy tán attól félt, hogy Kristófka felébred? Úgyis mindig aludt. Szívének minden zugába keserűség költözött. Arrébb somfordált. A könnyek már nem hullottak a szeméből, inkább a bánat volt az, ami beterítette a délutánját.

Nagyon lassan haladt a lyukkal. Kezdetben segíteni akart a hangyáknak nagyobb lakást készíteni, hiszen a bolyok biztosan aprók és kényelmetlenek. Sokszor látta milyen sokan laknak egy kis kupacban. Mindig rácsodálkozott. Vajon nekik is van kiabálós anyukájuk és kisöccsük, akivel nem lehet semmit sem kezdeni? Pedig milyen jó lett volna ringatni a babát, kitenni a napra, hogy élvezze a tavaszi eget! Csinálhatna neki pitypangból koszorút, ahogy a dédi tanította. A dédi, aki nemrég elment.

Apja azt állította, hogy az égbe. Ez nem lett volna baj, csak azt is hozzátette, onnan biztosan nem jön el meglátogatni őt. A dédi nagyon kedves volt hozzá. Mindig hozott karamellás cukrot, olyan dédiszagút. Ő volt az, aki azt is megmutatta, hogyan kell a pipacsok bimbóját nyitogatni. De a legeslegjobb az volt, amikor ültek a tártkarú gesztenyefa tövében és pitypangból fonták a tündérek fejdíszét. A ragacsos nedvtől barna lett a kezük és kicsit büdös is, de nem bánta egyikük sem. A dédi arca egy öregecske tündérére hasonlított, aki az élettől már nem sokat vár, de minden percét élvezi. Az első fonat nehezen sikerült, mert a puha szárak nem akartak egymásba kapaszkodni. Sokat nevettek ezen a délutánon. Ahogy a nap átsütött a fák ágain, az öregasszony arca megfényesedett. Mámika soha nem volt annyira boldog, mint akkor.

Mégis el kellett mennie. Nem játszhat mindig buta kislányokkal, mert fönt az égben várta a nagypapa. Ezt az anyja mondta. Ettől a naptól kezdve a kislány eldöntötte, hogy itt a földön ő lesz a dédi. Többé nem hallgatott a nevére. Hiába szólította akár a szomszédasszony vagy anyja barátnője, a Boróka név már nem tartozott hozzá. Ő lett Mámika. Valakinek helyettesítenie kellett egy eltávozó tündért itt a földön.

A lyuk még mindig kicsi volt, amikor a falnak döntve meglátta az apró kerti ásót. Az jutott eszébe, ezen a langyos napon Kristófka is biztosan szívesebben aludna kinn. A törpe szerszámmal kínkeservesen nagyobbítani kezdte a lyukat. Egyre jobban ment a dolog. A sekély gödör, nagyszerű hely lesz a babának.
Amikor készen lett, elkomolyodott. Nem tűnt kényelmes fészeknek, ezért füvet kezdett tépkedni. Végül takaros kuckó kerekedett a gödörből. Elégedett volt. Elképzelte, ahogy belefekteti a babát, simogatja, és készít neki egy gyönyörűséges pitypangkoszorút. Igazi tündérbaba lesz belőle. Anyja meg elcsodálkozik majd, milyen jót talált ki, és büszke lesz rá.

Kis idő múlva minden készen állt terve megvalósításához. A nap lassan vándorolt az égen. A fészer tetején galambok burukkoltak. Csend és békesség honolt a kertben. Mámika feltápászkodott. Izgatott lett arra a gondolatra, mekkora meglepetést fog az anyjának okozni. Lehet, hogy őt is felkapja és megölelgeti majd, ahogy az öccsét szokta? A várakozás öröme átmelengette minden porcikáját.

A házban állt az idő. Csak egy légy kerengett a konyhaasztal felett. Aludt az anyja és Kristófka is. A kiságy feletti zenélő játékok is némaságba merevedtek. Mámika lábujjhegyen lépkedett az ágyig. Finoman lehúzta a takarót a babácskáról és megpróbálta felemelni. Nehéz volt. De aztán sikerült kivennie. Ehhez fel kellett állnia a sámlijára, amit a vécéhez szokott használni. A kicsi nem ébredt fel akkor sem, amikor már a karjaiba vette. Szorosan ölelte, hogy el ne ejtse. Nézte a kis szőke szempillákat és lágyan megpuszilta a homlokát. Gyönyörű fiúcska volt. Mámika nagyon szerette ebben a pillanatban. Óvatosan lépett le a sámliról. Végtelen gyengédséggel vitte kifelé a puha fészekbe. Azt akarta, hogy minden tökéletes legyen. Kis kezével erősen fogva, puhán fektette a fűágyba. Olyan csend volt mindenhol, hogy egy távoli kutya vonítása is idehallatszott. Hosszan nézte a szépséges kisfiút és elképzelte, milyen jól fog állni neki a pitypangkoszorú.

Most már könnyebben csúsztak egymásba a nedvedző szárak. Mámika maga elé képzelte a dédi öreg kezét, ami az övét irányítja az égből. Egykettőre elkészült. A babuka továbbra is édesen szuszogott. A napsárga koszorú épp ráillett a fejére. A kislány önfeledten felnevetett. A tündérkirályfi erre mocorogni kezdett, majd felsírt. Óriási hangerővel adta tudtára a világnak, neki nem tetszik a koronázás. Ettől felbolydult minden. A kutyaugatás is felerősödött. A házból sikoltás hallatszott. Mámika rájött, anyja ijedtében sikít.

– Anyuci! Itt vagyunk! – kiáltotta hangosan. De akkor már mindegy volt. Az anyja a semmiből robbant mellé.

Felkapta a visító babát. Magához szorította és csak ölelte vadul, mintha ezer ördög akarta volna elrabolni tőle. Kristófka azonnal megnyugodott. A fején már nem virított a koszorú, Lerepült róla, amikor anyja kikapta a fűágyból. Mámika egy pillanatig szomorúan gondolta rá.  A következő másodpercben már záporoztak rá az ütések.

Mindenhol fájt neki. A fején, a hátán, a fenekén. De legerősebben szívét érték az ütlegek. Nem is hallotta, miket kiabál az anyja, csak annyit, hogy rossz volt. Nagy bajt csinált, pedig csak szeretni akarta a kisöccsét.

És a nyugalom, a szeretet ezen a délután kiköltözött a házból. Messze ment. Oda, ahol várták, örültek neki. Talán a dédihez az égbe.

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here