A napokban töltötte volna be 100. életévét a 20. század egyik legnagyobb hatású és legtehetségesebb színésze, Marlon Brando. Azon túl, hogy hihetetlen tehetséggel áldotta meg a sors, fiatalként az egyik legszebb férfi volt a világon. Már életében megosztó személyiségként kezelték, mert bár színjátszó képességéhez nem fért kétség, magánemberként igen gyakran elviselhetetlen volt. Kötekedő, agresszív és bántalmazó természetéről rengeteg pletyka keringett, de színésztársai, feleségei se mondtak róla sok jót.
Brando nem tűrt ellentmondást, és természete nem sok toleranciát és kompromisszum készséget sugallt. Játéka azonban felejthetetlen ráégett a filmművészet celluloidjára. A legbefolyásosabb emberek közé sorolták az elmúlt században, amelyet sok jelentős szerepével, köztük Don Corleone figurájának megformálásával ért el.
1924. április 3-án született Omahában. Édesapja katonai pályára szánta, talán mert korán megérezte, hogy zabolátlan természetét így tudná megfogni, ám a fiatal Brando színésznek készült. Végül New Yorkba került, ahol egyenes út vezetett Lee Strasberg és Elia Kazan színiiskolájába, akik gyűlölték a merev, dagályos színjátszást, és elsők között vezették be a Sztaniszlavszkij-módszert, ami abból állt, hogy a színészeknek úgy kellett játszaniuk, mintha a valóságot élnék meg.
Tanulmányai alatt is az őrületbe kergette társait, akik nehezen fogadták el indulatos természetét. Mégis voltak, akik e mögé láttak, és végül 1947-ben megformálhatta élete első jelentős karakterét. Ez lett a Férfiak c. film főszerepe. A deréktól lefelé megbénult, kerekesszékbe kényszerülő háborús veterán megformálása előtt a színész egy hónapot töltött egy fizikoterápiás intézetben tapasztalatszerzés címén. Így alkotta meg azt a karaktert, aki előtt a legnagyobb kritikusok is kalapjukat emelték. Az viszont ironikus, hogy a felkészülést és a method-acting korabeli formáját ennyire komolyan vevő színész épp a katonai besorozást próbálta minden lehetséges módon megúszni.
1949-ben már teljes mértékben Hollywoodot célozta meg, és viselkedésével, botrányaival nem hazudtolta meg önmagát. A rendezők bár tudták, hogy óriási tehetség, tartottak tőle, nem úgy, mint Elia Kazan, akinek korán a kedvence lett és 1951-ben rábízta Tennessee Williams A vágy villamosa c. filmjének főszerepét a csodálatos Vivien Leigh mellett, aki Blanche szerepéért haza is vihette az Oscar-díjat.
1954-ben A rakparton c. film meghozta neki a legnagyobb elismerést, természetesen Elia Kazan rendezésében. Ettől a pillanattól kezdve majdnem tíz éven át nem volt megállás. Jobbnál jobb filmek kerültek palettájára, pl. a Via Zappata, Julius Caesar, az Oroszlánkölykök vagy A vad. Ezidőben nem titkoltan viszonya volt mindkét nem képviselőivel, de ez is hozzátartozott a Brando-imázshoz. Szerelmei vagy épp partnerei közé tartozott az ágyban a másik örök lázadó, James Dean, de Montgomery Clift vagy Rock Hudson, Cary Grant vagy Vivien Leigh is. Évekig volt szeretője Rita Moreno, aki sose tudott igazán elszakadni tőle, és ebbe bele is betegedett. Amikor terhes maradt tőle, a színésznő állítása szerint abortuszra kényszerítette. Nők százezrei rajongtak érte, de ők is, mint mindenki, csak a jóképű bálványt látták, akiről azt hitték, megszelídíthetik.
Három felesége volt az idők során és 11 gyereke született. Nem volt kimondottan apatípus, nem beszélve lobbanékony természetéről, amelyről feleségei itt-ott szót ejtettek.
A hatvanas évek második felétől mélyrepülés kezdődött Brando életében, és olyan szerepeket is elvállalt, amelyek nem voltak hozzáillők, hiszen a zsebében volt már ekkor egy rakás díj. Mindezt a pénzért tette, miközben híre egyre romlott. A Lázadás a Bountyn is már inkább szólt a balhékról, mint magáról a filmről. Brando egyre nagyravágyóbb és követelőzőbb lett, hatalmas összegeket követelt, de a 70-es évek elejére a letűnt sztárok sorába került. Még horrorfilmben is szerepet vállalt.
Úgy látszott, eltűnik a süllyesztőben, amikor 1972-ben Francis Ford Coppola felkérte a Keresztapa szerepére. Ez a film a filmtörténet egyik alapműve lett, és Corleone szerepe tökéletesen ráillett Brandora, aki maga találta ki azt cseppet sem szokványos maffiafőnök ábrázolást, amely meghozta számára a második Oscar-díjat. Bár ezt látványosan visszautasította, a szerep által halhatatlanná vált. Ezután következett az egyik legbotrányosabb filmje, amelyről azt állították a kritikusok, hogy egyik legjobb alakítása volt, ez pedig Bertolucci Utolsó tangó Párizsban című filmje. Partnere, a fiatal Maria Schneider inkább a forgatás alatt megélt borzalmakról, és az őt ért szenvedésről számolt be. A filmben valódi erőszak történik, mondta évekkel később a színésznő, amire a rendező vette rá Brandot.
Ezt követően a 156 kilóra hízott színész már jelentős filmekben nem szerepelt. Egyszer-egyszer megcsillogtatta humorát, de csillaga leáldozott.
2004-ben érte utol a halál ezt a végtelenül sokrétű színészt, aki bár magatartásával nem is, de társadalmi szerepvállalásával kiérdemelte az utókor elismerését. Hamvait Tahitin és a Mojave sivatag dűnéin szórták szét.
Egy biztos, a filmtörténet nélküle nem lenne teljes. Jack Nicholson nemes egyszerűséggel ezt mondta róla: „Ha egyszer már nem lesz közöttünk, akkor mindannyian egy helyi értékkel feljebb kerülünk…” Igaza lett.
A zabolátlan ifjú már 20 éve az égen vágtató vadlovakat próbálja megfékezni.
Kép forrása: Pinterest
