Nem volt vallásos, de szerette a templomokat. Mindig úgy képzelte, hogy ott bent csend van és nyugalom. És valami más, valami több, mint ami kint a lépcsőházban, vagy a villamoson, vagy a munkahelyén fogadja.
Vágyott belépni a nagy vaskilincses ajtókon, ugyanakkor tartott is tőle – mi van, ha csalódik, és valaki számon kéri, hogy mit keres ott?
“Pogány vagyok.” – foglalta össze némi öniróniával, amikor valaki arról kérdezte, meg van-e keresztelve. Az anyja katolikus volt, az apja meg református – de mindketten tartottak a nagy vaskilincses ajtóktól, így inkább életük végéig elkerülték a templomokat – ő meg csak őrlődött kettejük között, és végül hagyta a csudába az egészet.
De a vágy megmaradt. A béke iránt, a hit iránt – a Valami vagy Valaki iránt, ami vagy aki több, mint a romlandó hús meg a pénz utáni hajsza.
Aztán egyszer csak – egy kegyetlen magányos, végig betegeskedett téli szezon után – újra eszébe jutott a nagy kérdés. Hogy van-e Isten, vagy valami életen túli örökszép erő, és ha van, akkor hogyan lehetne kapcsolatba lépni vele, és el nem ereszteni, amíg csak él?
Hogy a depresszióból szabaduljon, és az immunrendszere erősödjön, tavasszal futni kezdett. Lassú és küzdelmes volt a dolog, új utakat nyitott a lelkében. És egyszer csak, ahogy a kopár hegycsúcson lihegve megpihent, egyszerre megérezte a szívében ezt az Erőt. A többet, az igazit. Azt, hogy lehet, hogy a vaskilincses falakon belül is ott van az Isten, de ott van Ő mindenütt. A szívében, a virágokban és a naplemente színorgiáiban.
Hogy biztos legyen benne, azért egy héttel később belesett egy templomba is – és tényleg ott volt. És a szívéből sem költözött ki többé. Hálás volt azért a tavaszért, amikor hitre talált – és meglelte Istent olyan egészen döbbenetesen közel: a szívében.
fotó: wallpapersmug.com/
