Amikor Anna magához tért, rájött, hogy voltaképpen a stressz okozta izgalomtól esett össze. Ricsi azonnal hazavitte, és mellette maradt, amíg el nem aludt. Másnap arra ébredt, hogy üres a lakás, és csak egy cetlin hagyott üzenet várja. Megcsörgette a fiút, de az nem vette fel. Kábán bámult maga elé, és végiggondolva a napok eseményeit. Megértette, hogy az izgalom és az aggodalom valóban kikészítette, szinte már nem is önmaga volt. Főzött magának egy kávét, kiült vele a teraszára, arra a kettő négyzetméterre, ami a lakáshoz tartozott, és megpróbált nem gondolkodni. Ez az állapot nem tartott sokáig.
Csörgött a telefonja, de a szám nem volt ismerős neki. Óvatosan beleszólt, mire Végh nyomozó lassú, vontatott hangon előadta, hogy olyasmi történt, amire egyáltalán nem számítottak. Solymossy doktor felesége feladta magát.
Bement a kapitányságra és elmondta, hogy elgázolt és cserben hagyott egy férfit, aki később meghalt a kórházban. Azzal mentegetőzött, hogy úgy érezte, nem akkora a baj, hiszen csak elsodorta. Arról is mesélt, hogy meglátogatta a kórházban, és semmi nem utalt rá, hogy súlyosan megsérült. Mégse tud ezzel a gondolattal élni, inkább ítéljék el, de a történtek óta le se hunyta a szemét.
Anna döbbenten hallgatta a beszámolót, és belátta, hogy a feleség úgy határozott, mindent magára vállal. Hogy miért teszi, arra nem volt magyarázat, viszont a nyomozó nem firtatta. Elvileg nem tudhatott az úgymond gyilkosságról. Léna áldozat volt, és az is maradt, mondta róla később Ricsi. Megmentette a férjét, és cserébe a férje is megmentette őt. Erre azonban csak egy évvel később került sor, mert a gázolót felfüggesztettre ítélték.
Hogy ilyen kurtán-furcsán zárul le ez a dolog, arra senki nem számított. A kórház végül megtalálta Márk volt feleségét, aki nem akarta hazavitetni a férfi holttestét. Azt mondta, Márk itt született, biztosan itt szeretne nyugodni is. A temetésre közel két hónappal később került sor mindenféle jogi procedúrák miatt.
Sophia Loren, vagyis ahogy valóban hívták, Marguerite megsiratta, ahogy Anna is. Miközben a sír mellett álltak, az jutott eszébe, vajon élne-e még, ha nem jön haza, ha Rómában marad és elkerüli szülővárosát. A sors azonban kiszámíthatatlan. Az ilyen kérdésekre sose ad választ. Marguerite nem volt kíváncsi volt férje halálának körülményeire, rég nem szerette, csak tisztességből jött utána. Szomorú volt látni, mennyire nem viseli meg egy olyan csodálatos ember elvesztése, mint Márk. Gyorsan haza is utazott, és igen hányaveti módon köszönte meg Annának, hogy segített neki a temetés lebonyolításában.
Ricsi időközben úgy döntött, megszabadul az étteremtől, amire jó ideje nem tudott figyelni, és már nem is akart. Sose volt a kedvence, maga se értette, miért húzta-vonta a dolgot idáig. Megint a bútorkészítés került előtérbe nála, mert úgy érezte, megváltozott a piac, és van rá igény. Amik nem változtak, azok az érzései voltak Anna irányába. Szerette és akarta őt, de nem merte megkérni, hogy költözzenek össze. Úgy érezte, túl frissek a sebek, túl kalandos volt kapcsolatuk eleje, és a lány talán nem is akarja őt igazán. Maga se értette, mi táplálja kétségeit, hiszen minden nap együtt voltak, gyakran aludtak együtt, és a szexben is passzoltak.
Egyik nap az utcán váratlanul belebotlottak Laliba. Abba a Laliba, aki megzsarolta az orvost. Kiderült róla, hogy nem ment vissza ápolóként dolgozni, sőt az egész egészségügyet elhagyta és egy autósboltban lett eladó.
– Nem jutottatok semmire? – kérdezte mély megvetéssel a hangjában. – Tudtam, hogy az olyanok, mint Solymossy, mindent megúsznak. Hallom, a felesége őszinteségi rohamot kapott. Fantasztikus!
– Már nem akarunk visszanézni – mondta Ricsi határozottan, látva, hogy Anna remegni kezd.
– Jól van, ti tudjátok! Kár, hogy hagytok egy gyilkost szabadon garázdálkodni.
– Megtettünk mindent. Semmi nem volt a kezünkben…
– Helyes, bizonygassátok csak magatoknak! Na, csá, gerlepár! – Megfordult, köpött egyet és amilyen gyorsan csak tudott elvegyült a tömegben.
– Szerinted, igaza van? – kérdezte Anna búskomoran.
– Nincs. Nem hagytuk annyiban. Hidd el, vannak dolgok, amelyeken nem tudunk változtatni…
Anna nagyot sóhajtott. A halálon nem, ez biztos. Viszont volt valami, amin igen. A kettejük kapcsolatán.
– Kérdezhetek valamit tőled? – nézett a fiúra idegesen.
– Én is pontosan ezt akartam kérdezni.
– Hadd legyek én az első!
Ricsi elnevette magát. Hosszú idő óta először jó előérzete támadt.
– Van kedved hozzám költözni? – tette fel a kérdést a lány. – Úgy hosszabb időre.
– Azt a mindenit! Meg tudsz ám lepni, te nő! – vigyorgott szélesen. – Noná, hogy van.
– Nem félsz attól, hogy mellettem csak a baj ér? Látod, az első férjem is meghalt, aztán a gyerekkori barátom…
– Ekkora ökörséget! Nem, nem félek! Balesetek mindig is voltak és lesznek. Mindketten kaptunk egy második esélyt, azt mondom, vágjunk bele!
– Mondtam már, hogy szeretlek? – kacagott a lány teli szájjal. – Azóta, amióta rám förmedtél, hogy nem nézek a lábam elé…
– Nem hiszek neked! Ezt most találod ki!
– De de! És most mondd, te mit akartál kérdezni?
– Hasonlót, de mégis mást. Úgy gondoltam, hagyjunk itt mindent, és költözzünk el a városból. Nyitnék egy kis asztalosműhelyt, és megpróbálkoznék újra pár különleges asztal vagy szekrény készítésével.
– Máshol? Miért?
– Mert nem akarok soha többé belebotlani Laliba, se abba a szemét orvosba, és senkibe, akinek köze volt ehhez a dologhoz.
– Tetszik az ötlet. Új élet, új világ! Tényleg jó lesz nem gondolni az elmúlt hónapokra.
Ricsi átölelte a vállát és szorosan magához húzta.
– Tudod, volt részünk rosszban. Bőven jutott. Most jöjjön a jó!
– Mit szólnál a Pilishez?
– Drága mulatság, de lehet szerencsénk!
Egymásra néztek, és Anna szerelmesen csókra nyújtotta a száját. Miközben elvesztek egymás ölelésében, egyikük se vette észre, hogy az újságosbódénál, ahol álltak, ott virított a legújabb orvosi lap, rajta Solymossy Bálinttal, akit az év embere díjra terjesztettek fel szakmai berkekben. Lám, a világ nem vett tudomást a bűnről, ahogy máskor se tette.
Vége
Kép forrása: Pinterest
