„A valóság még nem az igazság. A valóság csak részlet.”
(Márai Sándor)
Van-e objektív igazság? Nehéz megmondani. A legtöbb ember azt látja igaznak, amit annak akar látni. Legfőképp a saját nézőpontját. Foggal-körömmel harcol, hogy mások elfogadják, amit ő lát, ami neki megfelel. Ha valaki mást mond, egyszerűen lesöpri azzal, hogy a másik buta, korlátolt vagy a másik oldal híve. Minden ember a többi szemében egy olyan álláspontot képvisel, amit csak ő érez, tud, amiről ő van meggyőzödve róla szándékosan. Mindez azért van, mert ahhoz, hogy véleményt alkosson, vagy elfogadja, átlássa másokét, fontos tudni, hogy miféle előző tapasztalatai, megélései vannak. Vannak alapigazságok, amelyeket elkerülni nem tudunk, inkább elhallgatjuk, vagy átszínezzük. Így vagyunk az értékekkel is, hiszen ma a becsületességet emlegetjük, de a rafináltságot díjazzuk. Elmondjuk, hogy a hűség igen értékes, de csak addig, amíg rólunk van szó. Más párok esetében könnyebben megértjük és megmagyarázzuk, hogy félrelép az egyik fél.
Az igazról ábrándozunk, és bőszen állítjuk, hogy jobb, ha tudjuk, még ha kellemetlen is, mégis a hazugság az, ami megnyugtat bennünket. Igazat mondani nehéz és körülményes. Bátorság kell hozzá, és ez a legtöbb emberből hiányzik, ezért naponta átlagosan 30-40 alkalommal hazudunk. Már a hogy vagy-kérdésre adott válasz, de valljuk be, kis túlzással a köszönés is. Jó napot kívánok! – mondjuk, de valóban kívánunk jó napot, vagy csak köszönünk, mert udvariasak vagyunk.
Száz meg száz esetben azért nem mondunk ki valamit, mert félünk, hogy megbántjuk vele a másikat. Elképzelhetetlennek tűnik, hogy közöljük valakivel, tudjuk, hogy felnagyítja a dolgokat, vagy hogy a felvett ruha pocsékul áll neki. A szerinted, kövér vagyok kérdésbe csak azért nem halt bele sok férj, mert a nők még nem tudnak szemmel ölni.
Mégis azt állítjuk, hogy nekünk mindenféleképp tisztában kell lennünk az igazsággal, de ha tudnánk, leteperne bennünket. Ezért elnézünk felette, beszélünk róla, kutatjuk és felmagasztaljuk, miközben képtelenek lennénk elviselni, ha át kellene élnünk. Hogy lehetne megmondani valakinek, hogy ezen a reggelen nem szeretlek, unlak, máskor meg úgy érzem, nélküled értelme sincs a felkelésnek? Tulajdonképpen napi száz alkalommal omlanánk össze, ha valami furcsa csoda folytán mindenkinek igazat kellene mondania. Nem véletlen, hogy a mozivásznon is jó pár film próbálkozott ezzel a témakörrel viccesen vagy egészen mélyen.
Az emberi természet nincs felkészülve, hogy elfogadjon mindent, amit lát és tapasztal. Többek között azért se, mert nem egyforma szemüveget hordunk, ezért felesleges csak azt szajkóznunk, amit mi jónak és elfogadhatónak gondolunk, hiszen ugyanígy van vele a másik is.
Vegyünk egy egyszerű példát: Adva van egy halálosan fáradt háromgyerekes anyuka, aki nem győzi el az otthoni teendőket, ezért sokszor hagyja a gyerekeket tabletezni vagy tévézni. Ellenben ott van egy másik, akinek szintén három gyereke van, mégis leül hozzájuk legózni, színezni, és hagyja, hogy a lakás romokban heverjen. Vajon kinek van igaza? Az egyik csapat biztosan kígyót-békát kiáltana a technikai kütyükre, az anyára is, akinek fontosabb, hogy tiszta legyen a fürdőszoba, mint az, hogy a gyerekeivel töltsön minőségi időt. A másik tábor viszont azért állna ki, hogy a világ megváltozott, igenis hagyni kell a gyerekeket élni a mai kor vívmányaival, a szülőnek is kell egy kis nyugalom, nem beszélve arról, hogy sokkal többet ér a finom vacsora a rendelt pizza helyett. Felmerül a kérdés, akkor hol az igazság? Ebből is láthatjuk, hogy sehol. Csak véleménykülönbség van, de az olykor akkora, hogy háborúk robbannak ki miatta. Lásd, vallás, hiszen örök kérdés, hogy kinek az istene fontosabb, kié létezik egyáltalán, és melyikük a hatalmasabb és megengedőbb? Ha ezt a koncot bedobnánk egy társalgás közepébe, bizonyára mindenki ráharapna, és lenne belőle óriási vita.
Az igazság sok veszekedést szül, mert az emberek képtelenek elfogadni, hogy mások másképpen láthatják azt a hatost, ami szemközt kilencesnek látszik. Nem akarnak már érdemben vitatkozni, inkább szidják egymást, ahelyett, hogy pillanatra helyet cserélnének. Mindebben az is jelentős szerepet játszik, hogy félnek veszíteni. Egy nézőpont megvizsgálása, netán megváltoztatása azonban nem jelent feltétlenül vereséget. Ennek megértésétől a 21. század embere egyre hátrébb kerül, mert lenyelni a békát nem képes, inkább agresszíven támad.
Visszatérve alaptémánkhoz, az igazsághoz, elmondhatjuk, hogy elhallgatása, elviselése emberi jellem kérdése. Nincsenek alapvető és kizárólagos igazságok, amelyeknek a léte kőbe lenne vésve. Minden változik, és vele együtt a kimondott szó és az emberek bizonyos eseményekről, történésekről és elfogadott tényekről alkotott véleménye is. Legtöbb esetben közhelyek és sablonok vannak, amiket ráhúzunk életünk egyes pillanataira, és megmagyarázzuk őket azzal, hogy attól igazak, hogy másoknak is azok. A tömeg hatalma óriási, ezért beállni a sorba rossz célok mentén, rossz tervek nyomán nem jelenti, hogy az igaz utat követjük.
Hogy hol az igazság mostanában? Tulajdonképpen sehol. Vagy bennünk, ahol az alap mellett kialakítunk részigazságokat is. Hogy ezekkel hogyan gazdálkodunk később, az más kérdés. Jó lenne azt gondolni, hogy olykor képesek leszünk más bőrébe helyezkedve megvizsgálni saját nézőpontunkat.
Kép forrása: Pinterest
