Két betű. Mondhatnám, hogy két betűs boldogság, de már nem. Hogy az volt-e, magam sem tudom. Ne hidd, hogy tagadni akarom, de az elmúlt hét hónap alatt lassan megfeledkeztem arról, milyen, ha vagyok neked.
Hogy voltunk egymásnak, nem tudták sokan, de nem is a világért voltunk, hanem önmagunkért. Mert kellettünk egymásnak. Vagy te nekem. Milyen furcsa, hogy az ember egy bizonyos idő után elkezdi megkérdőjelezni önön fontosságát a másik életében! Egy biztos, te tudtál váltani, én nem. Lapoznod kellett, és megtetted. Nem ugyanazt a könyvet olvastuk, pontosabban csak pár fejezettel haladtunk azonos tempóban.
A barátnőm azt mondja, nem ért engem, mert dédelgetem a fájdalmat, ahelyett, hogy egy nagy lendülettel átlépnék rajta. A fájdalom azonban nem kis tócsa, hanem hatalmas pocsolya, amelybe belehullott némi törmelék, száraz levél és egy-egy kavics is. Mindegyik elmerült benne, és én az ugrások során elhasaltam.
Már nincs MI. Vagy te és vagyok én, akinek erősnek kell lenni, pedig nem akarok. Amikor elmentél, csendben tetted. Nem látványosan hagytál el, inkább hagytad, hogy időrágta kötelékünket a moly kebelezze be.
Sokat gondolkodtam azon, vajon meddig fáj a hiányod? Van-e erre valamiféle időmennyiség, és ha ezen túljutok, enyhülni fog? Még lüktet a seb, még alig forrt be széle. Hatalmas ostobaság szeretni azt, aki nem akarja, hogy szeressék. Neked nincs szükséged rám, arra, amit én tudtam adni. Ez azért gyötrő, mert amit nyújtottam, számomra értékes volt. Az volt a minden, amit ki tudtam szakítani magamból. És ezt a mindent, te nem kérted. Először nem hittem el, sőt tétován kérdeztelek, de te csak mosolyogtál, mert nem akartál megbántani. Hogy lehetne valakinek azt mondani, hogy az ő gyémántja nem értékes, máséra vágyik.
Még felriadok éjjelente, de nem kereslek. Inkább gyorsan visszaalszom, mert ha gondolkodni kezdek, megbolondulok.
Jó lenne tudni, a világ miért nem úgy működik, hogy ha valakit szeretünk, akkor az viszontszeret bennünket? Ostoba kérdés, hiszen azonnal összegabalyodnának a fonalak, és értő kéz sem bogozhatná ki.
Ha egyszer mégis minden úgy lehetne, ahogy én akarom, azt kérném, hogy ne fájjon, ami elmúlik. Mert ha el kell múlnia, vigye csak méretes zsákjában a jövő, csak ne hagyjon helyette semmit. Ürességet, keserűséget sem. Talán csak megnyugvást várnék én, ebben szívesen kiegyeznék életem írójával. Úgy képzelem, lefüggönyözött szobában ül egy árny és körmöli üres lapokra sorsom. Ha jó kedve van nevetek itt a földi paradicsomban, de ha nincs, akkor poklot rajzol szemem köré. Ekkor sírok és jajgatok. Aztán felkapja a tollat és továbbírja, én meg már azt sem tudom, mit akarok igazán.
Lennie kell valakinek, aki helyettem dönt. Másképp hogy lehetne, hogy egyik nap bátran utánad nézek, még nevetni is van erőm, máskor meg a levegő is karcol, amit belélegzem nélküled. Ideje lenne új könyvet nyitni és a friss lapokra színes tintával rajzolni az életem. Üzennék én már annak, aki rendületlenül körmöl, hegyezze ki a ceruzáját és rajzoljon bele a sorsomba valami jót. Szándékosan nem mondom, hogy téged, mert attól tartok, te kiradíroztatnád magad. Vidáman és sürgősen.
Mi. Te és én. Egy férfi és egy nő, akik megvoltak egymásnak. Érthetetlen, hogy miért találkoztak és miért váltak szét? Minden szerelem furcsa a maga nemében. Adva van a földkerekség összes embere és ketten kilépnek tömegből, hogy egymást válasszák. Egy ideig egyszerre dobban a szívük, összesimul a lelkük, és valamivel később már nem súrlódik egymáshoz a bőrük. Tekintetük tétova és türelmetlen lesz, és nem értik, hogy kerültek egymás mellé. Aztán ellépnek a simára taposott gyalogút mellől és új ösvény után néznek.
És ekkor meghal a MI, és újra megszületik egy férfi és egy nő. Már nem ugyanazok, nem nevetnek kopott padra kuporogva egy nyári záporon. Már olcsó romantikává silányul a közös emlék, sőt töredezni kezd egykori életük lenyomata.
Van ebben valami gyávaság, de már ez sem számít.
A padról feláll egy férfi, feláll egy nő és ellenkező irányba indulnak tovább, hisz könyvükbe tintapötty hullott a meg nem írt oldalakra.
fotó: Pinterest
