Miért bántjuk egymást?

"Nehéz elfogadni, hogy szinte mindenki életébe belelátunk látszólag. Valaha a csukott ajtók mögötti sorsokról keveset tudtunk, és csak akkor hallottunk mások nyaralásáról, vásárlásairól, netán reggelijéről, meg minden jelentéktelen dologról, ha az a bizonyos illető ismerősünk, rokonunk vagy barátunk volt. Most a közösségi oldalak kéretlen tartalmai, a mindennapos, mondhatnánk, mindenperces feltöltések azt hirdetik, hogy mások mennyivel jobbak, erősebbek, sikeresebbek és nem utolsó sorban gazdagabbak, mint mi."

Vajon jó érzéssel tölt el bennünket, ha bántunk másokat? Valószínűleg igen, ha szándékos bántásról van szó. Vannak olyan helyzetek, amelyek akaratlanul is fájdalmat okoznak azoknak, akik részesei, vagy vétlen szereplői. Ezeket könnyebben megértjük, elfogadjuk és megbocsájtjuk. Viszont egyre jobban elharapózik mostanság a szándékos bántás. Talán azért, mert a ma embere rosszabb lett, mint a régiek? Nem hinném, egyszerűen arról lehet szó, hogy az embereket túl sok inger, frusztráció éri, és nem tudják kellően feldolgozni, kezelni, ezért egyszerűen kilökik magukból.

Nehéz elfogadni, hogy szinte mindenki életébe belelátunk látszólag. Valaha a csukott ajtók mögötti sorsokról keveset tudtunk, és csak akkor hallottunk mások nyaralásáról, vásárlásairól, netán reggelijéről, meg minden jelentéktelen dologról, ha az a bizonyos illető ismerősünk, rokonunk vagy barátunk volt. Most a közösségi oldalak kéretlen tartalmai, a mindennapos, mondhatnánk, mindenperces feltöltések azt hirdetik, hogy mások mennyivel jobbak, erősebbek, sikeresebbek és nem utolsó sorban gazdagabbak, mint mi. Elvégre fantasztikus párkapcsolatokban élnek, utaznak, vásárolnak, hisz a képeken megjelennek a márkás holmikat tartalmazó bevásárlótáskák is véletlenül és persze szándékosan is. A világnak akarjuk bizonygatni, hogy jók vagyunk. Meg akarjuk mutatni, hogy érünk annyit, mint mindenki. Ezért bármit, amit készítünk, megélünk, tálcán kínáljuk fel, csak azért, hogy dicsérjenek bennünket. Ezekért a hamis lájkokért, elcsépelt frázisokért közzé tesszük a családi fotóinkat, a kertünket, a nyaralásunk minden pillanatát, mert már enni sem tudunk egy étteremben úgy, hogy ne fényképezzük le. Majd megveszünk azért, hogy irigykedjenek ránk, mert ez jó érzéssel tölt el bennünket. Így a hivalkodás, a kivagyiság eljuttat bennünket arra a pontra, hogy céltáblái leszünk sokaknak.

 
 

Még ha nem teszünk semmit sem, akkor is megtalál bennünket a bántás. Névtelenül, hamis profilok mögé bújva oda-oda mondogatunk, mert úgy érezzük, a bennünk felgyülemlő feszültséget ki kell adnunk. Erre jó a bántás és a kritika.

A pletykalapok, a hamis hírek folyamatosan arra biztatnak bennünket, hogy el kell mondanunk a véleményünket, mert az értékes. Ha van véleményem, akkor vagyok. És vajon miért tartanám magamban? Mindezzel egy időben a tapintat, a kíméletesség, a csendes elfordulás kiveszőfélben van, mert az évek során azt tanuljuk meg, hogy az érvényesül, aki hangos és durva. Aki szerényen meghúzódik, aki nem tolakszik, azt manapság élhetetlennek vagy szimplán lúzernek tartjuk.

A bántás nagyon fájdalmas, annak, aki kapja. Fizikailag is fáj az elszenvedőnek, hogy becsmérlik, nyomoréknak, nullának nevezik, csak azért, mert más a véleménye, mint azoknak, akik kommentelnek élete történései alá.

Ma minden baj: ha szegények vagyunk, akkor élhetetlenek vagyunk, ha jómódban élünk, akkor becstelenek. Ha jó a házasságunk, biztosan megalkudtunk, ha rossz, akkor nárcisztikusak vagyunk, és másra vágyunk. Sose leszünk jó anyák, mert mások nem annak látnak minket, és ez felülírja a mi értékítéletünket. Ha soványak vagyunk, arra tesznek szánakozó megjegyzéseket, ha kövérek…na, az a halálos vétkek egyike, ahogy öregedni is.

Nem az a baj, hogy véleményt alkotunk, hanem az, hogy nem tudjuk tartani a szánkat. Mindennel és mindenkivel bajunk van, ami ragyogóan jellemzi az ország mentális állapotát. Napi kétszáz bölcs idézet nem váltja meg a világot, pláne, ha utána egészen máshogyan cselekszünk.

Milyen jó lenne megérteni, hogy ezek a dolgok feleslegesek, mert sokan, sokfélék vagyunk és ez a sokszínűség, ez a rengetegféle tulajdonság teszi tarkává és izgalmassá a világot. Nem okvetlenül az a jó és szép, amit mi annak látunk. Nekünk megfelelhet, de ezzel az elgondolással azt kellene megélnünk, hogy ha szerintünk a barna, kék szemű ember az ideális, akkor a világnak annak kellene lennie. Gondoljuk csak el, milyen lenne, ha mindenki egyforma lenne!

A világ a maga eltérő, vibráló véleményével, és azokkal az emberekkel, akik mertek például rövid frizurát készíttetni, amikor a derékig érő haj volt a megszokott, lett most  ennyire változatos a 21. században. Ha nincsenek olyan nők és férfiak, akik bátrak voltak, szembementek a hagyományossal, akkor sose született volna meg a már említett rövid haj, a nadrág a nők számára, vagy netán a festészet, a zene bármely ága, gondoljunk csak Elvisre, a keringőre, Picassora vagy az impresszionistákra. A maguk korában egyik se aratott azonnali sikert.

Meg kellene tanulnunk olykor magunkban tartani a véleményünket, gondolni akármit, de nem kimondani, mert másoknak is vannak érzései, és nem tudhatjuk, mit élnek meg véleményünk által. Ne tegyünk már úgy, mintha rólunk minden leperegne, és nekünk nem fájna a sértés.

Igenis rosszul esik, elkeserít, elgondolkodtat. Bárcsak ez akkor is eszünkbe jutna, amikor haragosak, utálatosak és ingerültek vagyunk. Néha a legnehezebb embernek maradni ebben az embertelen világban.

 

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here