Miért jó beszélgetni?

"Gondoljunk csak bele, hányszor használjuk a büntetés eszközeként: a szerelemben jelezzük vele az unalmat, a szakítás lehetőségét, a haragot, és az elfojtott indulatokat is. A baráti kapcsolatokban, a munkahelyen is ugyanezek jellemzők, csak párosul melléjük a félelem, a szorongás, a versenyszellem."

Beszélgetni kell, mert a hallgatásnak egész fészekalja rút, fekete kisgyereke születik: a félreértés, a sértődés, a megbántott önérzet, a kétely.” (Szabó Magda)

Beszélgetni muszáj, mert a beszélgetés jó. Jó annak, aki műveli és annak is, aki hallgatja a másikat. A beszélgetéshez két fél kell minimum, fontos, hogy az egyik fél és a másik is, vagy akárhányan vannak, valóban részt vegyenek benne. A beszélgetés nem azt jelenti, hogy válogatás nélkül a másikra zúdítjuk a problémáinkat. De azt sem, hogy ásításunkat elnyomva igyekszünk figyelmünket fenntartani. A jó beszélgetés után a felek úgy köszönnek el egymástól, hogy feltöltődtek, hogy érdemes volt találkozniuk, és kaptak valami kézzel nem foghatót, mindemellett adtak is.

A beszélgetés hasznát nem lehet elég sokszor kiemelni. A szavak által jutunk olyan információkhoz, amelyekhez másképp nem. A szó a mondással ellentétben nem száll el. Szükség van a folytonos kommunikációra, mert pl. a szülő így kerülhet közelebb a gyerekéhez, így értheti meg a benne lejátszódó folyamatokat. A beszéd a lelkünk kivetülése, még abban az esetben is, ha nem mondunk igazat. Ezt is értelmezhetjük jelként, míg a hallgatás töméntelen nehéz szituációt, szorongó érzés kelt bennünk. Gondoljunk csak bele, hányszor használjuk a büntetés eszközeként: a szerelemben jelezzük vele az unalmat, a szakítás lehetőségét, a haragot, és az elfojtott indulatokat is. A baráti kapcsolatokban, a munkahelyen is ugyanezek jellemzők, csak párosul melléjük a félelem, a szorongás, a versenyszellem.

 
 

A ki nem mondott szavak belül pusztítanak. Sok nehéz órától, naptól kímélhetnénk meg önmagunkat és másokat, ha élnénk a szavak adta lehetőséggel.

A beszélgetés által megkönnyebbülhetünk, mert van valaki, akivel meg tudtuk, meg mertük osztani a bennünk dúló viharokat.  Kimondhatjuk örömünket és fájdalmunkat is, amely együtt jár azzal a tapasztalattal, hogy a másik vevő-e erre. Le tudjuk mérni, hogy mennyire vagyunk fontosak beszélgetőpartnerünk számára.

A hosszú hallgatás jelzés értékű. A beszélgetéshez kell egy bizonyos fokú bátorság és elszántság. Ez alatt nem a felszínes csevegést értem, nem a rövid félmondatokban bővelkedő álérdeklődést, amelyben szimplán udvariaskodunk. A valódi, tartalmas és mély beszélgetés felszabadítja a lelket. Nem lehet megkerülni. Egyetlen emojikkal tűzdelt üzenet se ér annyit, amennyit egy leülős, csak a másikra figyelős eszmecsere.

Az értő hallgatás viszont manapság már művészet. Sietős és türelmetlen világunk, amelyből természetesen mi sem akarunk kimaradni, nem kedvez a hosszú, ejtőzős csevegésnek, amely régen természetes volt.

Ma már a szerelmek, a friss ismeretségek kezdetén sem figyelünk oda teljes szívvel a másikra, mert a valóságunk kiterjedt. Azt hisszük, hogy ha beleengedjük magunkat egy tevékenységbe, kimaradunk a világ sodrásából. Ezért egyszerre akarunk jelen lenni a barátnőnk párkapcsolati problémájának ecsetelésekor, de a gyerekünk cipővásárlását is követni akarjuk telefonon keresztül, miközben felhív bennünket valaki, és akkor még ott vannak a saját gondolataink. Egyre kevesebbszer akadunk össze olyan emberrel, aki órákon át kibírja, hogy ne pillantson a telefonjára, hanem csak velünk legyen.

A világ azonban akkor is jól elvan, ha mi nem követjük percről percre a benne zajló eseményeket, mert úgysem fontos számunkra a legtöbb. Viszont az az ember, akire időt szánunk, aki megtisztel bennünket a bizalmával, nagyon is számít ránk.

A jó beszélgetésnek részvevői kell, hogy legyünk testestől lelkestől. Talán ennek képessége van leginkább kiveszőben. Bezárkózunk, elhatárolódunk, védekezünk. De ez csak addig tart, amíg váratlanul nekünk nem lesz szükségünk emberi hangra, simogató kézre, amit egyetlen telefonalkalmazás és kép sem tud helyettesíteni.

Jó lenne, ha a bizalom, a jóindulat,  és a megértés nem veszne ki az emberi kapcsolatokból pusztán azért, mert egy tárgy átvette a hatalmat felettünk. Tagadhatjuk, de ez nem változtat a tényen, hogy mindannyian rabja lettünk egy eszköznek, amely nélkül azt hisszük, elvesznénk. Pedig csak 20-25 évet kell visszamenni az időben, és azonnal meglátjuk, hogy akkor is volt élet, szerelem, akkor se tévedtek el minduntalan az emberek, és ha nem kaptak azonnal választ a kérdéseikre, esetleg vártak.

És néha nem is olyan rossz nem azonnal reagálni mindenre. Vagy igen? 

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here