Az elmúlt évtizedek folyamatosan olyan változások sorát eredményezték, amelyben egy generáció úgy éli meg a gyereknevelést, mintha nem is természetes folyamat lenne a szomorúság, a harag, a kudarcélmény és a sikertelenség. Az iskolát sokan olyan helynek képzelik el, ahol bár rengetegen vannak és sokféle környezetből jönnek, az az abszolút cél, hogy mindenki tökéletesen boldog és elégedett legyen. Igen, talán ez lenne a jó, de ez kivitelezhetetlen. Már kora reggel megfigyelhető, hogy több okból, de a mai gyerekek már nem járnak gyalog iskolába. Sőt mi több, még környező utcákból sem. A szülők jó része nem meri elengedni, ami részben érthető döntés. A legközelebbi parkolóban állnak meg, ha tehetnék, bevinnék a gyereket a tanterem ajtajáig, kocsival. Ha kiszállnak és elkísérik, akkor is viszik a táskáját. Vajon miért? Természetesen az a válasz, hogy nagyon nehéz, meg ott a tornazsák, az innivaló és miegyéb. Ezért cipeli helyette, mint egy szolgáló. A szülők egy része örömmel szolgálja a gyerekét. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell vele törődni, hadd gebedjen bele a nehézségekbe, de sok olyan helyzet adódik, amikor jó lenne megérteni, hogy a gyerek képes bizonyos dolgok elvégzésére.
Nem fog beleroppanni, és talán megérti, hogy nem kell feltétlenül minden könyvet, füzetet behoznia, vagy a focis albumot és még három plüssállatot. Esetleg pakolhatna úgy, hogy a súlyt érezve, elgondolkodjon. Mostanában az is gyakran előfordul, ami kifejezetten döbbenetes, az alsós gyereket is cipeli a szülő. Igen, szó szerint, ölben, mert a gyerek még félig alszik, fáradt, álmos. Nem beteg, mert akkor nem hozná iskolába.
Mondhatja akárki, hogy ez a szeretet jele, de nem igaz. A gyereknek biztos környezetre, szokásrendszerre, határokra van szüksége, amely által időben tud lefeküdni, nem tévézik, tabletezik, késő estig, amikor a vibrálástól és a milliónyi információtól nem tud elaludni vagy nyugtalan lesz a pihenése. Elgondolkodtató az, hogy az a szülő, aki ölben hozza a gyerekét, vajon mikor fektette le? Vajon akkor is ennyire jó és gondoskodó szülő volt, amikor beszélgetni kellett volna vele, mesélni, meséltetni, vagy csak reggel, amikor a külvilág látja ezt a látványos szeretet-megnyilvánulást. Miért hazudunk a gyerekeinknek? Miért mondjuk nekik, hogy mindig ott vagyunk mellettük, ha nem?
A legnagyobb szükség arra lenne, hogy megtanítsuk, hogy boldoguljon el az életben. Hogy a tetteinek, lásd, késői elalvás, következményei vannak: másnap fáradt lesz. Ha fáradt, nem tud figyelni. Ha nem figyel, lemarad. Mindezek hihetetlenül természetes dolgok voltak régen, most azonban hibáztatunk mindenkit, ha a gyerekünk nem halad, csak a családi szokásrendszerünkön nem akarunk változtatni.
Vannak olyan teendők, feladatok, amelyek a gyerek számára elfogadhatók, sőt örömöt is okoznak neki. Ilyen az önállóságra szoktatás, amely megnyilvánul abban, hogy bepakol a táskájába, hogy figyel a holmijára, hogy hazaviszi a cuccait, elkészíti a feladatait, mert ezek az ő életének fontos támpillérei. Folyton úgy beszélünk a gyerekeinkről, mintha betegek és nyomorékok lennének. Szegény ezért, szegény azért, és végtelenül sajnáljuk, pedig valljuk be, nem rossz életük van. Túlságosan körberajongjuk, dicsérjük őket, feddést alig hallanak, és ha valami rosszat tesznek, még akkor sem szidjuk meg, nehogy összeomoljon a lelki világuk.
Ugyanez vonatkozik az eredményeikre, mert sokan nem akarják motiválni, mondván, nem fontos a tanulás, majd elboldogul, ahogy Géza is, aki közepes volt a gimiben és lám…Meg Lujzi, aki ostoba volt, de szép. Pontosan tudjuk, hogy nem mindenkinek sikerülhet. Néha meg kell mondani, hogy a viselkedése helytelen, a szavai bántanak másokat, és ugyanúgy a tettei. Ha egy gyerek folyton csúfol, bánt másokat, vagy kötekszik, verekszik, akkor érdemes lenne a családi mintákban keresni a probléma magját. Annak a gyereknek, akinek addig senki nem mondta, hogy a gúnyolódás fáj a másiknak, nehéz megmagyaráznunk, hogy a szavai mekkora sebet ejtenek. Ha közöljük vele, azt vágja oda, hogy de apa is azt mondta a kocsiban, hogy főnöke egy szemét állat, a szomszéd meg lúzer, és a legtöbb autóvezető az úton, egy barom. A másikról való folytonos véleménynyilvánítás, minősítés és annak kimondása tanult viselkedésforma. Gyerekünk bennünket fog másolni tetteiben, szavaiban.
Szülőként meg kell értenünk, hogy a szeretet nem a gyerekünk kiszolgálását jelenti. Nem szabad abban kimerülnie, hogy megpróbálunk felette körözni és még a szelet is eltéríteni. Az a dolgunk, hogy megértessük, senki nem hibátlan, mindenki tévedhet, és ez nem baj. Mi akkor is szeretjük, ha rossz jegyet kap, ha nem volt aznap fényes napja, viszont megpróbálhatunk segíteni neki mind a tanulásban, mind abban, hogy meghallgatjuk. Szavaink sokkal többet érnek, mint bármilyen apró ajándék, vagy újabb játékidő kiszabása. Egy számítógépes játék, egy telefonozgatás soha nem fogja helyettesíteni simogató kezünket, és vigaszt adó mondatainkat.
Ha tényleg letett valamit az asztalra, ha tényleg igyekezett, akkor dicsérjünk, ne fukarkodjunk vele, de ha nem, igenis merjük megmondani, hogy ennél többre képes, és ha segítségre van szüksége, ott leszünk. Ne az iskolát, a tananyagot, a barátokat szidjuk a kudarcok miatt. Minden siker és kudarc nagy része rajtunk múlik. Ne féljünk, hogy a gyerekünk beleroppan, inkább mondjuk neki, hogy lehetne ez jobb, csak bele kell adni apait-anyait. Nem ímmel-ámmal, nem a csodát várva, mert a tanulás munka. Az élet is az, és nekünk az a kötelességünk, hogy ezt megtanítsuk a gyerekeinknek, ha azt szeretnénk, hogy ne kontár orvosok végezzenek az egyetemeken, akik majd rosszul műtenek bennünket, vagy hogy ne profi kőműves rakja a házunk falát, aki nem ismeri a derékszög fogalmát. Nagyon fontos, hogy merjünk javítani, ha valamit elrontunk, merjünk elvárni, határokat szabni, és ne feledjük meglátni a jót, de a rosszat is.
Ne kíméljük meg mindentől a gyerekeket, mondván, hadd legyen neki jobb, mint nekünk. Legyen, de azért tudniuk kell, hogy a világ jó is, rossz is, és Föld nem értük forog. Ezzel tehetünk a legtöbbet, mert olyan útravalót csomagolunk, amit később használni is tudnak.
Kép forrása: Pinterest
