Fojtott suttogásra ébredtem. Olyan halk volt, hogy biztos voltam benne, hogy nem lehet felébredni ilyen hangokra. Anya a hokedlin, apa a háromlábú széken ült, és győzködte őt.
Láttam az arckifejezésén, amit jól ismeretem, hogy rá akarja venni valamire. Anya bólogatott, de nem mondott semmit. Jó lett volna, ha kicsit hangosabban beszél, de biztosan titkos volt az éjszakába nyúló beszélgetés, így előlem el kellett hallgatni.
Sok mindent el kellett, mert a gyerekfülnek nem való minden. Én nem tudom, mi való neki, de engem eltiltottak az érdekes történetektől. Apám mindig azt mondta, jobb békében lenni. Ez nála azt jelentette: tudatlanságban. Az én véleményemet nem kérte kis senki, magamban kellett tartani.
Viszont ez a sutyorgás mégis mintha más lett volna, mint amit megszoktam. Erős, kemény és apám arcát nézve, elszánt.
Anyám háttal ült. Elképzeltem az arcát, és azonnal megjelent előttem a két függőleges ránc, ami szinte vigyázzba meredt az arcán. Tudtam, hogy a fájdalom véste ki mindkettőt. Tizenkét évesen már volt annyi tapasztalatom, hogy tudjam, a felnőttek hazudják a boldogságot és a nyugalmat. Becsomagolják és feltálalják, ha kell, minden nap, de nem veszik észre, hogy a csomagolás időnként szakadozik. Felfeslik, mint az agyonkoptatott nadrág, amit otthon is restelkedve hordunk.
Kidugtam a lábam a paplan alól, és megpróbáltam a lehető legkisebb zaj nélkül kicsusszanni az ágyból. A padló szúette deszkái mégis megreccsentek. Az ijedtségtől melegem lett, de senki nem vette észre, hogy a kisszobában hallgatózni készülök.
A konyha piszkosüveg ajtaja elválasztotta kis kamrámat a szüleimtől. Anyám azt mondta egyszer, fel sem tudom fogni, mekkora boldogság, hogy átalakították szobává nekem. Valóban nem örültem túlságosan, mert nem is kamra volta az, inkább csak egy ablaktalan lyuk, amelyben az ágyon és a szekrényen kívül nem fért el semmi. Nagyon vágytam egy íróasztalra, de már nem tudtuk beszuszakolni. Így mindig az ágyon ülve írtam meg a leckét, vagy egyszerűen mellé térdeltem, és a matracon bajlódtam a feladatokkal.
Nem hívhattam magunkhoz senkit, mert nálunk a szegénységet nem lehetett elrejteni. Mindenünk kopott és vacak volt. A függönyöket egy lomtalanításnál szerezte apa. De a szekrényem is úgy került hozzánk, valaki úgy ítélte meg, hogy neki nem kell már, hiszen két polc is leszakadt benne. Az egyik lába is eltört az évek folyamán. Éjnek évadján apa mégis hazahozta a barátja kocsiján. Hiába győzködött, hogy szinte semmi baja, én azért tudtam, hogy szégyelli, ezért kellett este meghoznia.
Anyám összecsapta a kezét, és kipirultan rohant elé, amikor meglátta. Mintha valami kincset talált volna. Az is volt az, miután apámnak már egy éve nem volt munkája, és alig csurrant-cseppent nekünk valami. Egyszer megjegyezte, természetesen akkor, amikor azt hitte, hogy nem hallom, hogy mégis jó, hogy nem lett több gyerekük utánam. Már az is csoda, hogy én megmaradtam az után a kettő után. Ezt nem értettem, mert milyen kettőről beszéltek, amikor egyedül voltam mindig is?
Megkérdezni nem mertem. Nem volt szokás nálunk választ adni a kíváncsiskodásra. Nem az én dolgom, mondta volna valamelyikük, és mindketten egyetértettek volna ebben.
– Mást nem tehetünk – mondta apám ingerülten. A harag hangosabbra vette a hangját, ezért ennyit ki tudtam szűrni a beszélgetésből. Jó lett volna, ha valahogy le tudom nyomni a kilincset, hogy résnyire kinyíljon az ajtó, de az lehetetlen volt anélkül, hogy meghallanák. Így szorosan odatapadtam a résekre és vártam. Talán a megvetemedett ajtó segítségemre lesz, és sikerül elcsípnem egy-két szót, amelyből fény derül a sutyorgás okára. Azt sem bántam volna, ha látom anyám arcát, mert róla jobban tudtam olvasni. De ő konokul a hátát mutatta.
– És ha elmennék megint munkát keresni? Jön a tavasz, napszámos mindig kell – mondta váratlanul anyám.
Az ő hangja érdekes módon tisztán hallható volt. Erős csengését nagyon szerettem, de most nem volt benne erő, csak szomorúság.
– Hidd el, ki fogom bírni! Kérlek!
– Ne beszélj ostobaságot! Gyenge vagy! Ott esnél össze a földeken. Már azt sem tudom megmondani, mikor ettünk utoljára gyümölcsöt.
A hosszas csend szinte felkenődött a falra. A lábam fázni kezdett a hideg padlón, de féltem megmozdulni. Ha kiderül, hogy hallgatózom, alapos szidást kapok. Így hagytam, hogy a talpamat süsse a hideg. A zoknit nem értem el, az ágy mellett hagytam ledobva, és ha nem akartam felhívni magamra a figyelmet, akkor nem mozdulhattam. Már az is szerencse volt, hogy az előbb nem hallottak meg.
Apám felállt és a mosogatóhoz lépett. Eresztett magának egy kis vizet, apránként elkortyolta, közben meg úgy nézett a kamra ajtaja felé, mintha átlátna rajta. Egy pillanatra össze is rezzentem, mert úgy tűnt, pontosan a szemem közé néz. Aztán elfordult és görnyedt háttal töprengett a mosogató felett.
– Ne döntsük el most! – kérte anyám. – Még van időnk. Legalább egy rövid ideig lehessen az enyém maga a gondolata.
Apám megrántotta a vállát, és ez jelenthetett bármit, legfőképp azt, hogy mindegy. De ez csak az én értelmezésem volt. Még nehezen igazodtam el a felnőttek szavain és mozdulatain. Nagyon sokszor tévedtem, amikor megbíztam az ítéletemben.
Apám vette a kabátját, és szó nélkül kilépett a fagyos éjszakába. Anyám ráborult az asztalra és sírni kezdett. Nem tudtam, mit sirathatott, hiszen még nem döntöttek semmiről. Ő meg már előre sírt. Kissé bosszúsan bújtam vissza az ágyba. Haragudtam magamra az értetlenségem és a tanácstalanságom miatt. Meg szüleimre is, akik kihagynak valami különleges dologból, hiszen a család az család, gondolom én. Ők is, csak nem úgy, hogy egy gyereknek mindent kell tudnia.
Pontosan egy héttel később, vasárnap délután anyám rosszul lett. Fáért ment ki az udvarra, aztán sápadtan betámolygott. A keze üres volt, vaskályha éhesen tátongott. Hideg volt a házban. Amikor megkérdeztem tőle, segíthetek-e valamiben, fátyolos tekintettel annyit mondott, keressem meg az apám. A két kocsma egyikében biztosan megtalálom. A faluban ennyi volt, de az itteni emberek tettek róla, hogy a kocsmáros elégedetten térjen nyugovóra.
Sokan voltak munka nélkül, volt, aki egy éve nem keresett semmit, de a kocsma nem ürült ki. Nem tudta senki eldönteni, hogy netán a kocsmáros titkon hitelez-e, vagy ingyen adja a piát.
Apám sem volt kivétel. Őt sem tartotta vissza sem a jó, sem a rossz az ivástól. Sokszor mondta, hogy az alkohol hozzátartozik a jelleméhez. Sose rúgott be, csak időnként kapatosan állított haza. Olyankor végigdőlt a foszladozó szélű kanapén, és reggelig hortyogott. Anyám nem bántotta. Nem pörölt vele. Mintha elfogadta volna, hogy ez az élet rendje.
Felkaptam a kesztyűm, és a vékonyka dzsekim, majd elkezdtem rohanni lefelé a dombon. A csúszós, hideg sárban nehezen cuppogott a lábam, de vitt az ijedtség. Ritkán láttam a szüleimet betegen. A gyerek halhatatlannak gondolja őket, mert az élete velük kezdődött, és nagyon sokáig azt hiszi, hogy velük is végződik. Az, hogy előbb elmennek, sokáig fel sem vetődik benne.
A domb aljában a Butykos nevű rozzant kocsma előtt a hideg ellenére sokan cigarettáztak. Némelyikük a sörtől sem tudott megválni, ezért kihozta magával, és a lába mellett hagyta várakozni.
– Nicsak, a Laci lánya! – mondta az egyik. – Jól megnőttél!
– Elöl, hátul – röhögött hangosan a másik, akinek nem tudtam a nevét.
Nem törődtem velük, hanem berohantam és szívdobogva néztem szét. Néhányan felkapták a fejüket, de nem volt köztük az apám.
A kocsmáros a poharakat törölgette egy nagy, nem egészen tiszta kendővel.
– No, mi a baj, kislány? – kérdezte unott hangon.
– Apám nincs itt?
– Szerinted?
Nem vártam meg a következő hiábavaló kérdést, hanem megfordultam, sebesen az állomás felé kezdtem szaladni. Anyám egyedül van otthon, ez meg szórakozik, gondoltam dühösen. Biztosan nagyon rosszul lehet, mert eddig soha nem fordult elő, hogy apám után küldött volna a kocsmába. Íratlan szabály volt nálunk, hogy oda nő nem lép be, és nem is üzenget. És most én megszegtem, ahogy anyám is. Amikor elém villant halottfehér arca, még sebesebben szedtem a lábam.
Az állomásnál lévő Két utazó talán még ócskább hely volt, mint a másik. Málló falánál mindig támasztotta valaki a biciklijét. A kutyákat is odakötötték a korláthoz, amit a szentlélek tartott már a földben.
Apám, ahogy meglátott, azonnal letette a sörösüveget. A nyakán lüktetni kezdett egy ér, amelyet máskor is megfigyeltem.
– Anya nincs jól! – kiáltottam.
Gyula bácsi apámra nézett.
– Attól? – kérdezte.
– Biztosan.
– Akkor gyere! Hazaviszlek kocsival. Ha nagy a baj, bevisszük a kórházba.
Apám hirtelen nem is tudott mit mondani, mert nem volt felkészülve a segítségre. Nem szoktatta hozzá senki élete folyamán. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel, de Gyula bácsi rám nézett és intett.
Mikor elindultunk, mindnyájan hallgattunk. Én csak ekkor kezdtem remegni a hidegtől vagy a félelemtől. Olyan erősen tört rám az érzés, hogy majdnem elhánytam magam. Vajon mi lehet anyámmal? Mintha mindenki mindent tudott volna, csak én nem. Ez csak azt jelenthette, hogy meg fog halni. Csak ezt mondhatta el apám másnak, mert nem volt nagy szószátyár, ki nem beszélte volna a család ügyeit.
És ha meghal, akkor én egyedül maradok a világban. Hiába van külön kamrám, hiába lett szekrényem, anyám nem lesz. Olyan erősen szorította a torkomat a szorongás, hogy öklendezni kezdtem.
– Nonono, kislány! – mondta Gyula bácsi. – Ide ne rókázz! Mindjárt otthon vagy!
– Nem bírja az autót – jegyezte meg az apám. Lehet, hogy ő tényleg így hitte.
A kocsi csikorogva fékezett. Apám úgy ugrott ki, hogy még se állt teljesen. Mire én kikászálódtam, ő már a házban volt. Senki nem törődött velem, mert Gyula bácsi, amikor kiszállt, azonnal rágyújtott, mintegy jelezve, hogy neki nincs köze a dolgokhoz. Én meg egy lépés után hányni kezdtem.
A bableves jött vissza, amit a szomszéd Rozi néni hozott tegnap. Amikor felnéztem, apám ölben hozta ki anyámat. Egy rongyos plédet csavart köré, és óvatosan betette a kocsi hátsó ülésére.
– Te itthon maradsz! – rivallt rám.
– Meg fog halni? – kérdeztem. A lábam úgy remegett, hogy minden pillanatban azt hittem, összecsuklok.
– Nem fog. Ha félsz egyedül, menj át Pirosékhoz. Rendben?
Nem válaszoltam.
Gyula bácsi komótosan beleszívott egy utolsót a cigarettájába, majd beszállt és gázt adott. Én meg ott maradtam a hidegben. Lenéztem a hányásra, és azt gondoltam, egyes babszemek egészben jöttek vissza.
Piros néni, a pletykás boszorkány, aki a faluban mindenkiről tudott valami kellemetlent, a semmiből termett mellettem.
– Hát neked mi bajod? – kérdezte olyan hangon, mintha én tehettem volna a hányásról.
– Semmi – válaszoltam halkan.
– Már megint terhes? – lökte oda érzéketlenül.
– Kicsoda?
– Ugyan kicsoda! Hát az anyád, te liba!
Megint? Ezt hogy értette? Anyámnak gyereke lesz? Semmit nem értettem, vagy nem akartam érteni.
– Nem tudom.
– Pedig már mindenki ezt beszéli! Apádnak lehetne több esze. Se munkátok, se pénzetek, de azért azon jár az esze. Aztán meg persze gyerek a vége. Nem értem én az embereket.
– Min jár az esze? Az apám rendes ember!
– Rendes, rendes, csak ne mindig gyerekcsinálással foglalkozna!
Mintha fagyott fadarabbal sújtottak volna rám, úgy ért ez a mondat. Hirtelen elfogott a düh és a szégyen! Miket beszél itt ez a banya? Hogy meri bántani a szüleim a mocskos nyelvével?
– Na, gyere, menjünk be hozzám, mert otthon még megfagysz. Biztosan nem jönnek vissza egy ideig. Addig meg ne legyél egyedül!
– Nem megyek! Itthon akarok maradni! – kiáltottam dacosan. – Majd begyújtok.
Rám nézett. Végigmért és látta, felesleges győzködnie. Arcomra rakódott az elszántság viaszmaszkja.
– Ahogy gondolod. Azért pár darab fát vigyél! Láttam, hogy alig van tüzelőtök!
Igaza volt, erre nem tudtam mit mondani. Megfordult és papucsa úgy csattogott az aszfalton, mint az ostorcsapás. Nógatott, hogy induljak utána. Mentem szótlanul. Az udvarukon megállt. Odalépett a szépen rendezett farakáshoz, ami ház mellett volt felhalmozva, és ennyit mondott:
– Tartsd a kezed! Mind a kettőt!
És a behajlított karomra pakolt annyi hasábot, amennyi csak elfért.
– Ez elég lesz másnapig! – közölte anélkül, hogy rám nézett volna.
– Köszönöm – suttogtam.
– Jól van, menj!
Azzal sietős léptekkel bement a házba.
Alig bírtam el a fát. Legalább hat-nyolcat a karomra pakolt. Majd leszakadt, pedig húsz méterre se kellett vinnem.
Még volt egy kis parázs, így gyorsan lángra lobbant a száraz fa. Ekkor jutott eszembe, hogy anyám is csak meleget akart. És most a kórházban fekszik. Mert gyereket vár. Ahogy a falu szája mondta, nem először. Erről beszélt apámmal. Ezért akart munkát vállalni. Kapálni is elment volna, pedig az átok dolog. Annyira vágyott még egy gyerekre, hogy mindent vállalt volna érte.
Ahogy ezt megértettem, kicsordult a könnyem. Fájt a gondolat, hogy ennyire dédelgetett mást a szívében. Fájt, hogy nem tudtam, mi értelme ennek a vágynak. És reszkettem, hogy ennek ára lesz. Ahogy a meleg átjárta a kicsinyke konyhát, és a korai alkonyat belopta a sötétséget az ablakon, zokogni kezdtem.
fotó: Pinterest
