Szeretnék egy listát felsorakoztatni ebben a témakörben. A mit szabad és milyennek kellene lennie a bővebb, hiszen az elvárások óriásiak. Hogy mire képes, az nem fontos, mert ha nem képes rá, akkor viselje a következményeket, mondják sokan. Szóval a TANÁR, TANÍTÓ, esetleg EDZŐ:
- Legyen mindig (éjjel, nappal, hétvégén, bármikor!) elérhető, szóljon, beszélgessen kedvesen, dicsérve, csak jót mondjon, a rossz senkit nem érdekel.
- Lehetőleg keveset tanítson, de ez nagy eredményeket hozzon. A gyereket ne terhelje, mert az iskola nem arra való, meg a táska is nehéz, sok az óra, a tananyag nem a mai korosztályhoz illő. (Ez utóbbi igaz is, mert csökkentek az óraszámok, de amit meg kell tanítani, az nem. Hozzá kell még tenni, hogy pokolian sok a felesleges bemagolni való és életszerűtlenek az elvárások.)
- Legyen határozott, szigorú, következetes, de csak más gyerekével. Az enyémmel kedves, tyúkanyó, elnéző, empatikus, odafigyelő, barátságos és mindenkor aranyos. Dicsérjen (MINDIG!), és még véletlenül se tegyen olyan megjegyzést, ami összetörné a gyerek lelkét. A mai gyerek lelke mindentől törik. Mondok példákat: Ez nem valami igényes munka! Jó lenne, ha szebben, olvashatóbban írnál! Figyelj oda az órán! Ne bántsd a másikat, mert nem azt teszi, amit te akarsz! Nem lehet mindenki a barátod! Válassz olyan embert, aki kedvel téged!
- Ha szünet van, ne egyen, igyon, ne menjen vécére, ne lélegezzen fel, mert ha valami történik, akkor az lesz az első kérdés, HOL VOLT a tanár. (Megmondom: épp kereste a könyveit, váltott egy-két szót mással, hisz ez egy munkahely, azon töprengett, miért nem tud osztódni, hiszen nem lehet minden gyerek mellett, pedig muszáj lenne neki. Nem mehet el mosdóba, nem lehetnek magánéleti gondjai, nem gondolhat másra, csak arra, hogyan fejlesszen akárkit, hogyan óvja meg azokat, akik még olykor magukra is veszélyesek, hogyan lehet nap, mint nap kiválóbb, elnézőbb, figyelmesebb, de ne fásuljon bele, bírja ki, ha bántják, ha a gyerekek és a szülők semmibe veszik, ne panaszkodjon, ne érezzen, csak akkor, ha a nevelésben szükség van rá. És a legfontosabb, neveljen! Ne oktasson folyton, ha nem a szülő helyett tanítson meg fegyelemre, rendre, mások tiszteletére, empátiára, elfogadásra. Mindezt persze kedvesen, bűbájosan, és ne várjon cserébe egy jó szót sem!)
- Ha tanár mindent kell tudnia, csinálnia, elfogadnia, és oly módon kell viselkednie, hogy sose hibázzon. Még azokat a szavakat is rágja meg, amelyeket egyszerűnek gondol, csomagolja csillámpapírba, úgy nyújtsa át, kérlelje a gyereket, hangoztassa, hogy csodálatos, és lehetőleg ne adjon rossz jegyet. Ha ad, akkor pokolra jut, kiátkozzák, leordítják, és ezt is nyugodtan bírnia kell, majd addig írasson meg egy dolgozatot, amíg minimum ötös vagy négyes nem lesz.
- Szervezzen olyan programokat, amelyek olcsók és kiválók, lehetőleg ingyenesek. Ne érdekelje, hogy van családja, azok megvárják, vigye az osztályát mindig, mindenfelé, de abban legyen kultúra, izgalom, tudás, de szórakozás is, és ha még jó fej, egy plázázást is beilleszt a napba. (Meki, Starbucks alap!)
- Legyen szolgáló, de egyben minta is. Alázkodjon meg, ha a szülő azt akarja, de nézzenek fel rá, mert fontos, amit képvisel. Mondjuk csak addig, amíg belé lehet kötni.
- Ne feledje, hogy a szülő emlékezni fog arra évekkel később is, ha csúnyán nézett a gyerekére, ha rá mert szólni, ha nem volt elég tündibündi.
Ezek után jöjjön az ember, aki 25-30 éve van a pályán minimum, és már sok mindent látott, hallott:
- Tudja, vagyis azt hitte, tudja, mit vállalt. Szereti vagy szerette a gyerekeket, szívesen tanított, kirándult, szervezett játékokat, amíg nem bántották vagy kritizálták folyamatosan.
- Próbálja képeztetni magát, de a képzések legfőképp a papírokról szólnak. A valóságban senki nem mondja meg, mit kell pontosan csinálni, ha a gyerekek verik egymást az iskolaudvaron. (Régen úgy hitte, szétszedi őket, megpróbálja lenyugtatni, ez ma egyenlő a nullával, mert pszichológusnak kell lennie, értesítenie kell minden résztevevő gyerek hozzátartozóját, meg kell védenie a verekedőket a további szekálástól, és viselnie kell a későbbi támadásokat, mert nem volt ott, ahol kitört a balhé.)
- Osztódnia kellene, de nem megy neki. Hiába tudja, hogy nem képes megakadályozni az agressziót, ez senkit nem érdekel. Tegye, ez a dolga, ezért kapja a fizetését. Hogy a bántalmazás milyen fokán vannak a mai gyerekek, és mire képesek azért, hogy bosszút álljanak, mellékes. Ahogy az is, hogy ma már nem bírják el a kritikát, és összeomlanak egy félreértelmezett mondattól, jöjjön az gyerektől vagy pedagógustól.
- Mosolyogjon, ha szembesítik, hogy nem sokat ér, hiszen nem tökéletes.
- Mosolyogjon(újra!) és változzon meg azonnal, mert arra van igény.
- Ne legyen beteg, ne hiányozzon soha, mert nincs, aki helyettesítse. (Bár lennie kell, hiszen a tanulóknak szükségük van rá!)
- Hagyja, hogy mindenki beletörölje a lábát, és ettől ne érezze rosszul magát. Ne mutassa, mert ez a munkahelye, és neki nincs más dolga, mint boldoggá tenni szülőt és gyereket egyaránt, mert az iskola egy olyan helyszín, ahol ez jár a gyerekeknek.
Tudom, ezekre sokan azt mondják, túlzok. Sajnos, nem. A legtöbb embernek sejtelme sincs arról, mi megy a mai iskolarendszerben, milyen intézkedések folynak, milyen gyerekanyag kerül össze, mit jelent, ha mondjuk csak két gyerek rombolja az osztályt, és azt sem tudja, hogy mennyire nehéz, gyakorlatilag lehetetlen tenni ellenük.
Azt sem értik sokan, miért nem védik meg azokat, akiket bántanak a többiek, és a bántás részleteit se fogják fel. Ami valamikor puszta szekálás volt, egyszerű, undok, az ma vért kíván. A ma gyereke vagy maga ellen fordul, mert nincs kivel megbeszélnie a gondjait (a telefon, az emojik, amelyekről a szülőnek fikarcnyi tudása sincs, max. a messengert használja és boldog!), vagy a többiek ellen, ami hatalmas agresszióban mutatkozik meg. Aki kapja, megéli, megszenvedi. Aki adja, magyarázza, keresi az okokat, pedig olykor nincsnek. Valamifélék persze vannak, de a családi háttér, a mi jól neveltük, becsületre, tisztességre, remekül elfedi a mélyben rejlő bajokat.
A legtöbb ember vajmi keveset tud az iskolákban zajló munkáról, a durvaságról, mert még mindig a múltban él, abban, hogy ami 30 éve működött (lásd ordítás, megalázás, földbe döngölés), az ma is. Ezért nem képes elfogadni, hogy a ma társadalma hová jutott, inkább mosolyogva engedi gyerekét gépezni, nyomja kezébe a telefont, mert könnyebb, mint leülni mellé, kikérdezni, vagy érdeklődni a lelke iránt. Így lassan elhal a kommunikáció, de ha valakit hibáztatni kell, akkor azonnal kéznél van az az ember, akivel a gyerek a legtöbb időt tölti otthonán kívül.
Így kell élni és ilyenek a napok, amelyekről sokan azt gondolják, ó, hát az én időmben is voltak hasonlók. Nem voltak. Akkor még nem volt igaza mindig a gyereknek, és olykor a szülők is magukba szálltak, netán érezték, hogy mihez van joguk. Ma ez egyre ritkábban fordul elő. Természetesen tisztelet a csekély számú kivételnek, aki fogja a fejét.
Kép forrása: Pinterest
