„Egy embert meg lehet ölni méreg és gyilok nélkül, igen, szavak nélkül, egyszerűen magatartással lehet ölni…
Egy ember meg tud semmisíteni egy másik embert azzal, hogy nem engedi el, de nem is enged neki teljesen, magához köti és nem adja vissza a világnak, de ugyanakkor nem engedi teljesen közel magához, nem köt vele semmiféle szövetséget. Akit így kiválasztanak és elkülönítenek a világtól, elpusztul. Mert egyedül marad, s még sincs teljesen egyedül, mert egyfajta megkötözöttségben él, de a rabtartó nem törődik vele…”
(Márai Sándor)
Márai Sándor visszafogott életet élt, és mindig gondosan ügyelt arra, hogy a külvilág ne tudjon magánéletéről.
Miközben ezeket a sorokat írom, az jut eszembe, hogy a második világháború után tiltólistára tett írót 1989-ig szinte alig ismertük. Utána viszont berobbant a köztudatba. Amikor kezembe vettem köteteit, úgy éreztem, egy szinte tökéletes házasság képe rajzolódik ki előttem, hisz az író hatvankét éven át volt társa, szerelme és barátja feleségének, Lolának. Fordítva is. Régen azt gondoltam, ez mindent elmond róla, de fiatalon az ember könnyen hajszolja az idilli szerelem hamis képét. Később, ahogy Márai-rajongó lettem, kiderült számomra, hogy ő sem volt tökéletes.
Nagy szerelme a kor fiatal és gyönyörű színésznője, Tolnay Klári volt, aki sosem viszonozta ezeket az érzéseket. Imponált neki az idősebb, művelt író rajongása, de inkább jóbarátként tekintett rá. Végül negyvenéves Márai életébe berobbant Mezei Mária, aki szintén sikeres és csodaszép nő volt. Sosem tudjuk meg, de az utókor úgy véli, hogy ebben a szerelemben a színésznő szeretett jobban, aki bár tudta, hogy a férfi nős, mindent megtett volna, hogy vele élhessen. Részéről ez a szerelem a elsöprő érzések halmaza volt. A folyamatos bujkálások, hazugságok, amelyek kezdetben minden szerelmet feltüzelnek, végül elhamvasztották kettejük kapcsolatát.
Mezei Máriáról annyit tudhatunk, hogy édesanyja korán elhunyt gyermekágyi lázban, és édesapja később megnősült. Ezzel a házassággal kapott egy nővért és kedves mostohaanyát, akivel kiváló kapcsolata volt. Nem így az édesapjával, aki jogásznak szánta az okos, rátermett lányt, de ő, legnagyobb sajnálatára, színésznő akart lenni. Végül hosszas rábeszélés után rávette apját, hogy engedjen kérésének, aki elvitte a kor egyik jelentős színházi rendezőjéhez, Hevesi Sándorhoz, aki nem volt vele kíméletes. Meg se hallgatta, csak annyit mondott, jöjjön vissza, ha lefogyott tíz kilót. Ez szíven üthette a lányt, hisz egész addigi életében súlyproblémákkal küzdött. Mire a külvilág felfigyelt tehetségére, már csodás alakkal rendelkezett, amit nagy-nagy kitartással és önfegyelemmel ért el. Nem csoda, hogy mindenki rajongott érte.
Márai, aki naplót vezetett, nem írt, nem mesélt erről a szerelemről, ami miatt azt hihetnénk, nem érintette mélyen, de valószínűleg nem így volt, mert később a Sirályban fellelhetjük a Mária alakját és hozzá fűződő érzelmeket. Még ha nem is direkt módon.
1941-ben, amikor már javában dúlt a világháború, az asszony hitt szerelmük mélységében. Ő úgy gondolta, valóban egy életre szól, hogy ő méltó társa lehet az elismert és sikeres írónak, aki tíz évvel volt idősebb nála. Mindennél jobban vágyta ezt a szerelmet, mert sohanemvolt, sohamegneméltnek gondolta, ahogy a legtöbb ember, ha elveszik az érzésben.
Az író talán a felszínen nem mutatta ki ilyen szenvedélyesen, mit érez, de „titokfüzetében” biztosan mert őszintén érezni. A pepita kockás spirálfüzet sorai azonban elnyelték az érzelmeket, amelyeket az író gondosan elrejtett írásaiban.
Felmerül azonban a nagy szerelem képe mögött Lola asszony, aki, mint nő, biztosan megérezte házasságában a változást. Minden férfi úgy hiszi, tud hazudni, csalni, és sosem fog kiderülni. Nem sejti, hogy minden rezdülését, mondatát ízekre szedi a nő, aki ismeri őt. A hazugságnak illata van, amit nem lehet kinn hagyni a szabad levegőn, hátha elpárolog. Beleivódik az ember bőrébe, és már az előszobában tudja a másik, hogy nem a valóság érkezett haza.
Lola sem hihetett mást, és okos, tapasztalt nő lévén, bizonyára tisztában volt férje hűtlenségével. Naplójában, amit harminc évig vezetett, ezen érzéseiről is írt, ahogy a mindennapok összes keserveiről. Mégis kitartott férje mellett, akit bálványozott egész életében.
Felesége halála után az író ezt írja 1986-ban:
„Nem tudtam eddig, hogy ennyire egy vagy velem, teljes testi és lelki közösség. Hatvankét éven át éltünk együtt, volt szerelem, harag, minden, ami a közös életből múlhatatlanul következik, de azt, hogy ennyire összenőttem vele, eddig nem tudtam.”
Ahogy minden szerelem, úgy az író és a színésznő titkos szerelme is elmúlt, és bár Mezei Mária egész életében emlékezett a sajgó sebre, ami maradt utána. Az író mégis felesége mellett maradt, aki vele tartott az emigrációba, elviselte depresszióját, és mindenkinél jobban csodálta, szerette.
