Fruzsi úgy érezte, menten rárogy a plafon, amikor Márk megmondta neki, hogy nem szereti Dalmát. Talán nem is szerette soha, de ezt nem vallotta be magának egészen addig a pillanatig, amíg ki nem derült, hogy a lány gyereket vár. Tudta, hogy óriási felelőtlenség volt nem védekezni rendesen, csak úgy ímmel-ámmal, mondván, úgyis összeházasodnak ősszel, és ha a baba jönni akar, jöjjön. A babának meg nagyon jöhetnéke lehetett, mert gyorsan megfogant, mihelyt Dalma abbahagyta a gyógyszerszedést.
Csak nézte a fiút, akit gyerekkora óta ismert, együtt építettek sárvárat a kert végében, és minden húsvétkor ő volt az első még hajnalban, aki meglocsolta. Tulajdonképpen egész életében ismerte őt is és a bátyját is, de mindig Márkkal volt szorosabb a kapcsolata. Ők hárman bandába verődve járták a környéket, és Fruzsi cseppet sem lógott ki a társaságból, ha valami csínytevésről volt szó. Sokáig együtt is focizott velük, de felsőben már inkább lemondta az edzést, és kezdett lassan igazi lánnyá változni. Különösen akkor, amikor észrevette, hogy nő a melle és szőrösödik odalenn. A két srác sokáig nem figyelt fel a változásokra, mert éretlenek és bolondok voltak. Ezt már Fruzsi anyja tette hozzá hangosan később, amikor egy ideig nem beszéltek egymással, mert egy jelentéktelen apróságon úgy összevesztek, hogy fél évig kerülték egymást.
Már úgy nézett ki, hogy vége lesz a nagy hármasnak, de Márk végül nem bírta tovább és kibékült a lánnyal, bár a bátyja ezt nehezen tudta megbocsátani neki.
A nyár végi alkonyat tüzes ege alatt vallotta be a fiú, amit nem volt jó hallani. Még egy hónap volt az esküvőig, és két hete még Dalma hatalmas boldogsággal újságolta el, hogy terhes. Akkor még minden tökéletesnek tűnt.
Jönni készült egy baba, aki jókor jelentette be az érkezését, egy csodaszép ruha, amelybe még belefért a jövendő anyuka, és egy vőlegény, aki akkor nem tiltakozott sem az apaság, sem a házasság ellen. Kerek volt a történet, ettől már a hullahopp karika sem kerekebb, gondolhatta mindenki. És mégsem volt az.
A világon minden nap történnek kisebb-nagyobb tragédiák, és ez most az utóbbi kategóriába tartozott, bár a fiú váltig állította, hogy jobb most visszalépni, mint később. Fruzsi első kérdése az volt, hogy mitől tojta össze magát? Pelenkázni nem akar, vagy még férj szerepre nem vágyik. A srác hallgatott. A csend úgy fonódott köréjük, mint nyálkás pókháló, amelyen fennakadt a zsákmány, és már feladta annak reményét, hogy kiszabadulhat.
– Válaszolj már, az isten szerelmére! – veszekedett vele, de Márk a faragott kerítés felé bámulva hallgatott. – Ismerlek ezer éve, nem vagy felelőtlen és hazug sem. Mi ütött most beléd, amikor már minden készen áll, hogy legyen egy hatalmas bulid, ami csak a tied és Dalmáé? No, meg a gyereké, akinek én lennék a keresztanyja.
Márk nem mosolygott, pedig máskor mindig elnevette magát, ha Fruzsi ilyesmivel jött. Már azt is eltervezték, hogy közösen tanítják meg focizni, mindegy, hogy fiú lesz-e vagy lány. Dalmától ezt nem lehetett elvárni, ő soha nem volt egy fiús típus. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy fára másszon, vagy cseresznyét lopjon a kisváros leggazosabb telkéről, amelyet nem őrzött más, csak egy részeges csősz.
– Van még valami… – mondta nagy sokára.
– Ha most azt mondod, hogy szerelmes lettél másba, én biztos nem állok jót magamért – kiáltott rá a lány.
Arra gondolt, hihetetlen látni, hogy a legjobb barátja itt ül vele szemben és szenved. Merthogy szenvedett, ahhoz nem fért kétség. Tekintetében fájdalom ült, vagy inkább valami ismeretlen kétségbeesés. Ezt az oldalát nem ismerte, és nem esett jól neki látnia.
– Nem LETTEM szerelmes másba – mondta a srác, de továbbra is a kerítést bámulta és bal lába ütemesen kopogott a terasz barna járólapján. Vagyok, tette hozzá olyan halkan, hogy a lány nem hallotta meg.
Fruzsi fellélegzett.
Megijedt, gondolta. Egyszerűen csak fél elkötelezni magát, és most azt találta ki, hogy nem szereti a menyasszonyát, akivel már két éve együtt él. Ha van arapara, akkor biztosan van vőlegénypara is, somolygott azzal a biztos tudattal, hogy megoldotta a dolgot. Legszívesebben megsimogatta volna a srác fejét, és átölelte volna, mint gyerekkorukban, amikor valami sérelem érte őket.
– Semmi baj, kis haver – mondta kedvesen, és közelebb lépett hozzá. Már nyúlt is a feje felé, hogy megsimogassa, amikor a srác vadul ellökte a kezét.
Felpattant, és nem várt ingerültséggel a hangjában rárivallt a lányra.
– Hagyjál! Nem vagyunk már gyerekek!
A lány tétován leeresztette simításra induló karját és megdermedt. Sokáig nem szólaltak meg.
– Akkor most mi lesz? – kérdezte hosszú percek múlva anélkül, hogy rájött volna, mi is zajlik azon az estén a teraszon.
– Nem tudom. A gyerekről gondoskodni fogok, az biztos. Ő nem tehet semmiről. De Dalmát nem veszem el – hadarta Márk indulatosan.
– Ez mind szép és jó, habár Dalma bele fog pusztulni.
– Ha elveszem, én pusztulok bele. Fogd már fel, hogy nem őt szeretem!
– És ez most jutott eszedbe? Most egy hónappal az esküvő előtt, amikor ki van fizetve minden? A vendégek már megkapták a meghívókat, az étterem csak nektek rendelt galambokat.
Márk elnevette magát. Először azon az estén.
– Galambok – mondta keserűen. – Na, azok hiányoztak a legkevésbé… A szerencsétlenek. Hiába kértem Dalmát, nem tett le róluk.
– Ezt az egyet én sem értem, mert ez durva és nevetséges a részéről. Sose tennék ilyet szegényekkel. Nem beszélve arról, milyen undorítóak…
– Emlékszel, amikor a ballagás előtt az iskolaudvaron a fejedre csinált egy? Visítottál.
Márk megint nevetett. Az emlékezés kisimította arcvonásait, mintha hirtelen boldog lett volna. Fruzsi legyintett és az járt a fejében, mennyi közös emlékük van, és ezekben van jó is, rossz is, ahogy az már lenni szokott.
A fiú váratlanul elkomolyodott és újra kiszállt arcából a szín. A levegő megtelt feszültséggel, amelyet a lugas felől áradó rózsaillat sem tudott megváltoztatni.
A távolban a harang nyolcat kongatott és ők ketten egymásra néztek.
A lány szigorúra zárta száját és nem merte feltenni azt az egy kérdést, amitől rettegett. Ha felteszi, biztosan meghallja a választ, amit ismert. Mindig is tudta, de nem vett róla tudomást. Nem akarta elhinni, nem akarta elfogadni.
Az nem lehet, hogy ezen az estén szembesülnie kell a ki nem mondott igazsággal.
Szerette Dalmát, jó barátja volt évek óta, soha nem bántotta volna meg. Szerette Márkot is, mint barátot egész életében, ugyan mit mondhatott volna neki, amit nem tudott?
Merev szívvel és tört lélekkel hogyan bocsájthatná ma el ezt a fiút?
Szerelmes azonban Gáborba volt, aki, ha tudta is, nem vett róla tudomást soha. Pontosan úgy, ahogy ő az öccse érzéseiről.
fotó: Pinterest
