– Ne légy nevetséges! – hallotta a hangot a fejében, és nem próbálta kitörölni. Napok óta ott lüktetett Eszti hangja. A kijelentésnek semmi súlya nem lett volna, ha nem rakott volna mögé tartalmat. Így viszont volt és bántotta. Keserűen ismételt magában a korát.
Az ötvenhét az ötvenhét és már B oldal forog jó ideje. Neki nem így kellene éreznie magát, nem arra kellene vágynia, hogy szeresse még valaki szerelemmel. Egy tartalmas életben benne van az párszor a maga csalódásaival és kegyetlenségével.
Nála is megvolt minden. A kis szerelmek elvarázsolták, hát még néhány nagyobb. Aztán a férje, akit szintén szeretett, de hét éve elment. Azóta két unokája is született, de ő nem tudott megöregedni. Annyira félt, hogy folyton fogorvoshoz járt, meg szűrésekre és úszni is. Kitartása nem volt eredménytelen. A klimaxkor kipárnázódott dereka lassan elengedte a kilókat és jobban nézett ki, mint negyvenévesen. Csak a tudattal volt gond. Hatvan felé közeledve az ember nem toleráns az éveivel és a társadalom sem az érzelmekkel.
Eszti éveken át mondogatta, hogy ne maradjon egyedül, fiatal még, de érezhetően azért aggódott, hogy búskomor anyját ne neki kelljen gondoznia. Nem haragudott rá ezért. Neki ott volt a férje, aki folyton dolgozott és a két kislány, akik egyik betegségből a másikba estek. Ő meg lassan főállású nagymama lett, pedig nem vágyott rá.
Ha elege lett mindenből, elment az uszodába, megmasszíroztatta magát, meghallgatta a masszőr bókjait, úszott egy jót, majd hazament. Sorozatokat sose nézett, mert azok nem kötötték le. Főleg a koreaiak. Pár kolléganője megmagyarázhatatlan módon szerelmes lett a húszéves, babaarcú főszereplőkbe és csak töltötték le a végtelen sok hasonló részt, amelyben az álromantika álörömöt szerzett kifakult hétköznapjaiknak. Egy idő után már meg sem lepődött, ha hallotta őket vitatkozni azon, melyik fiúcska a legszebb a sorozatok elbűvölő szereplői közül. Mintha ostoba tinédzserek lettek volna. A szemük is csillogni kezdett egy-egy név hallatán. Antónia azt mondta, megtanul koreaiul és nyugdíjas korában kiköltözik Koreába. Talán viccel, gondolta ő meghökkenve, de arcát látva úgy tűnt, tényleg komolyan gondolja. Annyira, hogy pár hét múlva elkezdte tanulni a nyelvet.
– Ne légy nevetséges! – mondta ő is magának, csakhogy elterelje a gondolatait, de azok makacs jószágok, minél jobban söprik ki őket az ajtón, annál jobban furakodnak vissza a réseken. Az nem lehet, hogy neki mosolyognia kell egy fogkőleszedés miatt. Szánalmas volt a puszta feltételezés is, hogy megint összefut azzal a férfival, akivel egy hete. Csak fél órát beszélgettek, nem volt a végén telefonszámcsere, kávé sem, mert mindkettőjük kezelésen volt. Nem volt semmi romantikus az egészben, mégis azt érezte, hogy Laci figyelt rá. Ő ment be először, be is tömték a fogát gyorsan, és ami legérdekesebb, hogy megvárta őt. Miatta még húsz percig szívta a fogorvosi váró kellemetlen, gyógyszerszagú levegőjét. Amikor végzett, a kocsijához kísérte, és ott kedvesen elköszönt. Nem mondta, hogy hol lakik, van-e felesége, családja. Ugyan miért ne lett volna? Biztosan nem szerzetes vagy pap volt. Egyetlen dolgot tudott csak róla, hogy ezen a hétfőn újra ott lesz a rendelésen.
Aznap este arra is rájött, hogy nem pontosan emlékszik, miről beszélgettek. Főleg a férfi szép kezét bámulta. Megkívánta. Ötvenhét évesen, túl egy enyhe lefolyású klimaxon, feltámadt benne a vágy, hogy Laci megérintse. Mi ez, ha nem vicc? Eszti csendben megjegyezte, hogy nem való neki az ilyesmi.
Azonnal megbánta, hogy elmesélte neki. Mi az ördögnek kellett egy ostoba érzésről fecsegnie? De csak úgy kibukott belőle. Lehet, hogy az érzéstelenítőtől ment el az esze? Bebámult az előszoba tükrébe és csalódottan vette észre, hogy a kialvatlanság erősen meglátszik rajta. A szemei alatti foltokat alapozóval is nehéz volt eltüntetni. Nem értette, miért nem tud aludni, de olyan nyugtalanság vett rajta erőt, hogy bekapcsolta a tévét, remélve, hogy eltereli a gondolatait. Fél négy körül szunnyadt el, és hatkor kelt. Még szerencse, hogy aznap az irodában nyugalom volt, a főnök elutazott. Ez már maga öröm volt.
Négy órakor úgy pattant fel az asztal mellől és rohant fogat mosni, mintha élete randija várt volna rá, pedig ez alkalommal egy korona várta, ami nem a fejére készülődött. Vajon Laci ott lesz-e? Megismeri-e? Vajon mit fog érezni, ha meglátja?
Tükörképe egy izgatott nőt mutatott. Olyat, akit nem látott vagy negyven éve. Olyat, aki egy nyári táborban órákon át csókolózott a világ legzöldebb szemű szívtiprójával, de annál tovább nem ment, mert rettegett a terhességtől. Vali barátnője előtte pár hónappal esett túl az abortuszon, azt mondta, megalázták a kórházban. A testét is. Ő ezt nem akarta. Nem is tartott sokáig a kaland. A tábor vége előtt két nappal a srác már mással volt. Őt megkaphatta.
Az is szerelem volt részéről, de csak könnyed, gyorsan gyógyuló. Mégis maradt utána valami bizsergés, amitől néha összeszorul az ember torka, mert azt kérdezi magától, mi lett volna, ha. És ezek a ha-k nagyon szomorú kérdésekké alakulnak az élet során.
Miután végzett a fogmosással, megtörölte a száját, szeme sarkából kikaparászta a szemfesték maradékát, és egy kevés pirosítót kent a járomcsontjára. Ez volt a maximum, amit ki tudott hozni aznap magából. Még szerencse, hogy egy vagány, fekete, nyakba kötős felsőt vett fel a farmerjához.
A fogorvosnál az elmúlt héthez képest kevesebben vártak a kínzásra. Pontosan öten ültek a kemény műanyag székeken, mind nők. Egyikük sem beszélgetett, inkább a régi magazinokat bújták.
Nincs itt, gondolta szomorúan. Még jöhet, súgta a kisangyal gyorsan, és ettől a gondolattól mosolyogni támadt kedve. Nagyon öreg lehetek már, ha egy rövidke beszélgetés ennyire felkavar, mondta magának feddőleg. Aztán egy magazinért nyúlt és megpróbálta elhinni a lapokról áradó pozitív mondatokat. A valósítsd meg önmagad és vonzd be a jót, minden második oldalon kiabálva hirdette, hogy ez csakis az egyénen múlik. A körülmények dögöljenek meg, ha képes vagy vonzani, sugallta az újsághalom.
Jó negyedóra múltán nyílt a fogorvosi szoba és Laci lépett ki. Nem tűnt jókedvűnek. Arcán egy hosszanti ránc még mélyebben süppedt a bőrébe, mint az elmúlt héten. Meggyötörték, gondolta a nő.
A férfi nem is nézett szét. Csak amikor az asszisztens utána szólt, hogy a pulóverét benn hagyta, akkor fordult meg és vette észre szeme sarkából a nőt. Nem csak észrevette, hanem szemével feltérképezte, lenyomatot készített magának és ez annyira feltűnő volt, hogy az asszony belepirult. Már rég elfelejtette, milyen az, ha nőnek látják. Évtizedek óta feleség, anya vagy nagymama volt, de az a régi nő, aki csak azért volt boldog, mert szép lába volt, vagy a haját frissen mosta, már rég felolvadt az életében.
– Megvárlak kinn – szólt oda a férfi. A nő bólintott.
A helyzet egyértelmű volt, nem zavarta semmiféle hazug játszmázás. A zsigereiben érezte, hogy Laci akarja őt. Őt, a nőt, akiről még nem tudja, hogy nagymama. Vajon ő hány éves lehet? Fiatalabbra saccolta önmagánál. Mi lesz, ha megmondja neki, hogy ő mennyivel vénebb? Mit fog szólni, ha kiderül, hogy többszörös nagymama? Ezek a férfiak vajon éreznek-e vágyat az ilyen nők iránt? Ha megkérdezte volna egyik barátnőjét, az biztosan kijózanította volna. Tapintatosan, műigyekezettel a tudtára adta volna, hogy az ő korukban nincs szükség a szerelemre, a vágyra meg pláne. Valószínűleg ezt a férfi is tudja, csak ő értelmezi rosszul a feléje áradó érdeklődést?
Miután végzett, ami nem kevesebb, mint háromnegyed órával később volt, átfutott a fején, hogy Laci nem várhat rá ennyit. Nem teheti meg, mert ő idegen és semmi szándéka nincs vele. Eszti is megmondta. Nem akart a lánya rosszat, csak szerette volna megkímélni őt a valóságtól. A szerelem a fiataloknak való, akik elhiszik, hogy megváltozhat valami általa. Ő már nem ebben hitt, mégis vágyat érzett egy idegen iránt, méghozzá olyat, amilyet közel két évtizede nem. A teste úgy viselkedett, mint egy tinilányé.
Megnyalta kiszáradt ajkát és legszívesebben jól fejbe vágta volna magát.
A parkolóban csak három kocsi várakozott, így nem volt nehéz észrevennie a fehér Toyotában a férfit. Intett is neki.
Ő azonnal kiszállt és elindult felé. A nő szíve megdobbant. Magas, sportos és enyhén őszülő, állapította meg.
– Tudom, hogy ostobán hangzik, de van kedved sétálni? – kérdezte a nőt.
– Így fogorvos után érzéstelenítővel tele? – nevetett óvatosan az. – Noná, csak el ne mondd senkinek!
– Lakat a számon! – válaszolta a férfi. – Amíg visszatér beléd az élet, én mesélek, utána rajtad a sor? Rendben?
– Mesélsz? Miről?
– Arról, hogy milyen volt az életem előtted.
– Ezt vegyem fenyegetésnek? – kuncogott a nő, bár arcának izmai inkább vigyorgást mutattak.
– Nem, csak szeretném, ha megismernél.
– Miért?
– Mert van ebben a találkozásban valami különös. Ne nézz hülyének, mérnök ember vagyok, nem hiszek a végzetben, a sorsban sem, most mégis kicsit meginogtam.
A nő hallgatott.
– Nem vagyunk mi öregek ehhez? – kérdezte halkan.
– Mihez? Ahhoz, hogy két ember egy véletlen folytán egymásba botoljon és örülni tudjon?
– Igen… Örülni… – Ebben a pillanatban megszólalt a telefonja. Bocsánatkérően a férfira pillantott és megrántotta a vállát. Anya-nagyi üzemmódban szólt bele és hallgatta, hogy Eszti megint panaszkodik.
– Édesem, most le kell tennem! Oldd meg ezt egyedül! Puszilom a kicsiket – mondta váratlanul. És ez a gyors döntés megdobogtatta a szívét. Mintha megint nővé változott volna.
– A lányom nem bír az unokáimmal – közölte.
– Pedig bírnia kell, mert én most elrabolom a legszebb nagymamát, akit valaha láttam – hangzott a válasz.
A nő égre emelte a szemét. Magasságos isten, bókolnak neki!
Laci elnevette magát és finoman kinyitotta az ernyőt, mert időközben eleredt az eső. A nő feje fölé tartotta és hagyta, hogy az belekaroljon. Fogorvos után, új reménnyel.
fotó: Pinterest