Nekem nem kell a másé!

Magda könnyeit nyeldesve autózott Sopron felé. Végig azt mondogatta magának, hogy nincs miért sírnia, ami ott várja, az maga lesz a csoda.
Mégsem volt maradéktalanul boldog. Nem is lehetett.

A szájában keserű íz kapart, és a torkában egyre nagyobb lett a gombóc. Az érzelmek széles skálája rajzolódott ki a fejében. Úgy érezte magát, mint egy üres vászon, amire egy végtelenül amatőr festő feldobálta a színeket, de azok nem illeszkednek, hanem összefolynak és hatalmas, értelmetlen maszatfoltokat hagynak maguk után.

 
 

Majdnem tíz éve küzdöttek egy gyerekért. Nem akarta elhinni, hogy az, ami másoknak oly könnyen, véletlenül, nulla szándék nélkül is megadatik, az nekik miért nem jön össze. Minden orvos biztatta őket. Egy kisebb vagyon után mindegyik azt mondta, hogy nincs szervi akadálya a teherbeesésnek. És mégsem következett be. Sportolt, egészségesen étkezett, tonna számra szedte a vitaminokat, de egy baba sem akarta az ő családjukat választani.

Péterrel már túl voltak mindenfajta érzelmi hullámzáson. Kezdetben még ott volt a remény, a düh, a kétségbeesés, aztán jött  a harag, egymás vádolása, a hitetlenség… És valahogyan átvészelték azt az időszakot. Péternek egyetlen kikötése volt csak: örökbe fogadni nem akart.
Elmondta többször is, hogy mennyire fél más gyerekétől, mert nem lehet tudni, mit hordoz génjeiben az a gyerek. Magda bólogatott, olykor helyeselt is, de titkon abban reménykedett, hogy a férje megváltoztatja ezt a buta hozzáállását.
A génekben vajon mi is lehetne? Mennyi esélye van annak, hogy egy tömeggyilkost neveljenek fel? Emellett hitt a szeretet és a nevelés erejében. Péter ilyenkor mosolyogva naivnak nevezte. Ezen ő megsértődött, és félnapi mosolyszünet következett.

Pár hete még egy látóhoz is elment. Titokban. Soha nem hitt a megjósolható, valahol előre megírt jövőben, de vannak állapotok, amikor az ember a hitét félreteszi, hogy másban tudjon reménykedni.

A látó egy fiatal nő volt. Túl szép, túl csinos. Ez meglepte. Nem azért, mert fekete hajú boszorkányt várt, de azért valami tapasztalt ötvenesre számított, ehelyett egy üde harmincas nő nyitott neki ajtót. Átverés szaga volt az egésznek, de Lola barátnője váltig bizonygatta, hogy a látó érti a dolgát. Persze 15 ezerért ez el is várható tőle.

Magda zavartan foglalt helyet. A nő mosolya sem oldotta fel benne a negatív érzéseket. Már bánta, hogy ilyesmire adta a fejét. Világéletben a józanság, a racionalitás jellemezte, erre most egy kényelmetlen, seszínű fotelben várja, hogy mit mond neki egy vadidegen. És ezért még fizet is.
Ostobának érezte magát. Emiatt még jobban feszengett. Arra gondolt, hogy ő aztán meg nem szólal, belőle semmit ki nem szed a nő. Ha látó, akkor lásson kérdések nélkül is. Érezte, hogy a dac kiül az arcára.

A fiatal nő sokáig nem szólalt meg. Csak nézte vendégét, majd lehunyta a szemét. Várt… Magda egyre türelmetlenebb lett.

– Ne aggódjon! Minden, amire most, ebben a pillanatban vágyik, elérhető lesz nem sokára – mondta nagy sokára lágy hangon.

Magda ennél nagyobb közhelyet régen hallott. Elöntötte a düh.  Ott tartott, hogy feláll és elmegy.

De akkor újra megszólalt a látó:

– Nem sokára babasírás tölti ki a napjait… Egy kislány várja már, hogy a mamája legyen.

Alig hitt a fülének. Valóban jól hallotta? A látó kisbabát jósol? Megtörténne velük a csoda?

– Babánk lesz? – szólalt meg hosszú másodpercekkel később elhaló hangon. – Valóban szülei lehetünk egy gyereknek?

– Igen – hangzott a válasz. – De nem szabad elfeledkeznie arról, hogy ez a kívánság legfőképp az öné. Ön dédelgeti már jó ideje, nem mindenki gondolkozik hasonlóan. Arra számítson, hogy a baba érkezése hatalmas változásokat indít el az életében. És ezek a változások nem biztos, hogy feltétlen örömöt okoznak.

Magda nem igazán értette. Péter mindig mondta, hogy nagyon szeretne gyereket. Vajon miért ne örülne, ha teherbe esne? Még fiatalok, nem késtek le semmiről. A gyerek csak teljesebbé tenné az életüket.

– A férjem nem fogadja majd örömmel a gyereket? – kérdezte tétován.

A látó hallgatott. Túl sokáig hallgatott. A csend rémisztő volt.

Mélyen a szemébe nézett. Megigazította a szemébe kúszó hajtincsét, és látszott rajta, hogy óvatosan próbálja adagolni a jövőt.

– Csak azt látom, hogy a jövő megváltoztatható, ha nem ragaszkodik makacsul a saját igazához. Ha hajlandó elfogadni, hogy nem mindenkinek az jelenti a boldogságot, ami önnek, akkor elkerülheti a bánatot. Ha nem, mert két kézzel kapaszkodik egy olyan elgondolásba, ami csakis most és csakis önnek felel meg, akkor hosszútávon komoly szenvedés lesz az élete.

Magda ebből egy szót sem értett, de nem mert többet kérdezni. Vajon most mit hallott? Milyen elgondolás? Miről beszélhet a látó? Az egész olyan volt, mint egy nagy katyvasz. Értelmetlen sületlenség.

Megrázta magát és felállt.

– Akkor ennyi volt? – kérdezte ingerülten.

– Igen, de kérem, hogy vegye komolyan, amit mondtam. Még ha most nem is lát a szavaim mögé. Rövidesen minden értelmet nyer.

Ez most a megnyugtatás vagy a vészjósló jövő akart lenni? Sebtében a pénztárcájához nyúlt. Sebtében átnyújtotta a pénzt. Érezte, hogy a látó a tekintetét keresi. Ettől zavarba jött. Próbálta nem felvenni a szemkontaktust.

Ez történt pár hete. És valóban, minden szó mögül lassan bújt  elő a magyarázat.

Három napja, amikor épp a legnagyobb takarításban volt, megcsörrent a telefonja. Ismeretlen szám volt. Kelletlenül vette fel. A baptista egyháztól egy nagyon kedves hang közölte, hogy Sopronban nemsokára szülni fog egy fiatal lány, aki szeretne lemondani a babájáról. Kislányt vár. Ha úgy érzi, ott akar lenni a szülésnél, jelezni fogják neki, amikor elindul, mert a lány még ebbe is beleegyezett.
Magda félelmetes boldogságot érzett. Akkora melegség öntötte el, hogy azt sem tudta, mit hebegett össze-vissza. A hívás után leroskadt a szőnyegre, és hagyta, hogy az öröm minden porcikáját átjárja. Anya lesz… Pár nap múlva. Igaz, hogy nem biológiailag, de máshogy mindenképp. És ez a máshogy nem számított neki.

Amikor percek múlva magához tért az eufóriából, tudta, hogy ezt Péterrel meg kell osztania. Talán meggondolja magát, talán el tudja fogadni a csöppséget, ha meglátja…  A remény millió szikrája vert tanyát a szívében. Mellette a félelem is.

Remegő kézzel nyúlt a telefonjáért.

A hírre Péter csenddel reagált. Hosszú, megbántott csenddel.

– Mondj már valamit, kérlek! – jajdult fel Magda sírós hangon.
– Már elmondtam mindent, amit akartam – hangzott a rideg válasz. – A másé nem kell. Nem nevelem fel senki eldobott gyerekét!
– De édesem, a miénk lesz a pici, csak nem én szültem! Szeretni fogod, hidd el!
– Hagyd ezt abba! Tudod, mit gondolok, nem először vitatjuk meg!

Sütött belőle az elutasítás. Határozott volt, mint mindig. Magda szeméből folyni kezdett a könny. Tíz éve várt erre a pillanatra. Tíz keserves éven át remélte a csodát, és amikor megkaphatná, Péter nem engedi, pedig pontosan tudja, hogy min mentek keresztül.
Nem, most nem fog engedni… Túl sokszor történt az, amit a férfi akart. Ő pedig behódolt, mert szerette. Mert gyáva volt, mert félt, hogy elveszíti. Most nem így lesz.

Nórikát akarja. Nórika…Már a neve is megvolt ezer éve a szívében.

– Rendben. Én érte megyek. Ha velem jössz, boldog leszek, ha nem, úgyis jó – kiabálta haragosan.

Péter újabb hallgatással büntette. Várt. Aztán kimondta, amit gondolt.

– Ha őt választod, engem elveszítesz. Ez a te döntésed! Nem az enyém!

Magdában megakadt a sírás.
Az az ember, akit mindenkinél jobban szeretett és tisztelt, most választás elé állítja? Feleség maradjon vagy anyává válhat? Ezt mondta el neki rejtetten a jósnő?  Ez volt az a ködös utalás a jövőre?

Péter, a jóképű, határozott, intelligens férfi azt kéri tőle, hogy dobja el a legnagyobb vágyát. Ha megteszi, az övé maradhat darabokra tört szívvel. Ha nem, akkor vége az eddigi életének… Tombolt benne a harag és a kétségbeesés. Hol egyik, hol másik kerekedett felülre.

– Most leteszem – suttogta.

Az idő széttöredezett.  A bágyadt őszi napfény besütött az ablakon, megvilágította a porszemeket a könyveken. Az ablak foltos volt, esőverte. Nem messze egy macska nyávogott keservesen.

Magda úgy érezte, hogy lelke téren és időn kívülre került. Arra gondolt, bár kapna egy égi jelet. Egy jelet, ami megkönnyítené a döntést. Végtelenül szerette Pétert, de az anyaságra várt egész addigi életében.

– Istenem, segíts dönteni! – imádkozott magában ahhoz az istenhez, akit máskor semmibe vett. – Kérlek!

De nem történt semmi… Lassan alkonyodott és ő még mindig a szőnyegen ült. A telefon néma maradt. Péter komolyan gondolta, amit mondott. Lehet, hogy nem is szenved? Talán neki nem is nehéz elveszítenie őt?

Nehéz mozdulatokkal tápászkodott fel. Mintha egy csepp erő se lett volna a végtagjaiban. Érezte, ráférne egy pohár víz. Elindult a konyha felé. Ekkor fura kopogást hallott az ablak felől. Megfordult.

Az párkányon egy galamb állt. Hófehér volt. Világítóan fehér tollú volt. Már-már közhelyes volt a jelenet. Ablak, alkonyat, galamb.

A madár egyenesen rá nézett. Picit megdöntötte a fejét, és még egyszer megkocogtatta az üveget.

Megértette. Ez volt az a jel. Nórika elindult erre a világra. És megcsörrent Magda telefonja.

Imre Hilda
Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here