A férj
A napok fullasztóak. Gyorsan telnek, mégis vánszorog az idő. Már jobban érzem magam a fodrászatban, mint otthon. Amikor hazaérek, csak a panasz vár. A lányunk felelőtlen és szórja a pénzt, a fiunk lusta és kényelmes. Hogy mindkettő kirepült, nem az én hibám, az se, hogy Zita olyan hamar férjhez akart menni. Csak huszonkettő. Mi a fenének sietett? Most meg folyton pénzt kunyerál és azon vívódik, miért nem ment egyetemre. Amikor nyaggattuk, tiltakozott.
A fiunk már dolgozik, vagy úgy tesz. A haverom műhelyében múlatja a napot, de érzem, hogy nem lesz hosszúéletű az úgynevezett munkakedve. Géza elviseli, sőt még kedveli is, de csak addig, amíg nem talál nála jobbat. Ő is rohant elköltözni, mert így kikerülhetett a látókörünkből. Nem bántuk, elkényeztetett, fel kell nőnie. Én nem tehetek arról, hogy az anyja átjár hozzá takarítani, babusgatja, itthon meg szapulja.
Amint belépek az ajtón, már érzem, hogy nem jó helyen vagyok. A házunk légköre nyomasztó, és bármit mondok, hülyeségnek tűnik. Nemrég szerettem volna, ha elutazunk külföldre, de a feleségem szerint idehaza épp olyan jó helyek vannak, mint máshol. Neki Mátészalka hasonlít Caprira? Amikor rákérdezek, legyint. Kéri, hogy ne nézzem hülyének, nem Mátészalkára gondolt, de a Balaton-felvidék csodálatos. Kis Toszkána. Majdnem. Gondoltam, mégis meglepem egy úttal a születésnapjára, hátha kedvet kap. Mintha a gondolataimba látna, rögtön válaszol is rá:
– Nem akarok sehová menni, ahol nem érzem otthonosan magam. Ugyan hogyan értetném meg magam angolul vagy bárhogy, amikor nem tudok két szónál többet?
– És ha mutogatunk? – kérdem nevetve, de úgy néz rám, mintha én lennék a világ ostobája.
– Nem vagyok bolond, hogy kézzel-lábbal magyarázzak! – zárja le a vitát. – Ne mondd, hogy nem tudnánk eltölteni pár napot Kőszegen vagy a Mátrában, ha annyira menni akarsz.
Hallgattam. Én egy kellemes olasz útra gondoltam, tengerrel meg pizzával. Vajon van nő, aki erre nem harap? Ha van is, akkor egy, és az pedig ő. Mihelyt abbahagyom a beszédet, elkezdi mondani, hogy a barátnőjében mekkorát csalódott, mert úgy néz ki, hogy el akarja hagyni a férjét. Pedig Isti jó ember. A jó embereket ismerem…Itt mindenki az, aki nem akar többet, mint ami van neki a házasságban. Hagyom, hadd mondja, közben az jár az eszemben, hogy talán tényleg el kellene kezdenem futni, mert nő a hasam. Már bejelentkeztem fogászatra is, az újba, ami a városháza mellett nyílt, hogy rendbe szedessem a fogaim. Fogfehérítést is akarok, amennyire csak lehet.
A cigiről is le kellene szoknom, mert tényleg sárgák a körmeim. Az egészségem meg olyan amilyen. Ötven múltam, minden szokásomat nem fogom és nem is tudom megváltoztatni. Vagyok, aki vagyok, bár lehettem volna több, nem lettem. Nem jó érzés tudni, hogy elszalasztottam valamit, ami az enyém lehetett volna. Mondjuk az idő nem, de több volt bennem, mintsem leragadni egy porfészek fodrászatában.
Már aligha számít, de az igen, hogy ez mostanában kezd bántani. Régebben eszembe se jutott, csak hagytam, hogy múljanak az évek céltalanul, jöjjenek a kuncsaftok. Csukott szemmel is be tudok csavarni akármekkora hajkoronát, és még le is tudnám vágni. Nem biztos, hogy örülnének neki. Ismernek, szeretnek a környéken. Még a szomszéd városból is járnak át. Nálam mindig teltház van. Borravalóval is ellátnak, olykor süteménnyel és tárkonyos levessel is, mert az a kedvencem. Valami még sincs rendben velem. Igaza lehet a feleségemnek, ahogy mindig: rám jött a kapuzárási pánik. Félek, hogy ami még hátra van, nem elég. Hogy mit tegyek, nem tudom, de ebben a langymeleg pocsolyában semmiképp se akarok dagonyázni. Laci szerint edzeni kellene. Ötven múltam, most kezdjek neki? Délután mégis elmegyünk venni egy sportcipőt, és beszélünk egy személyi edzővel. Különben azt se tudnám, mi micsoda az edzőteremben. Holnap fogászat, utána meg meglátjuk, változik-e valami bennem.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
