Végre vége a hétnek. Az a legjobb része az életemnek, amikor hazaérek, és még üres a ház, csend van. Szeretem a csendet, de a zene kapcsol ki. Rövid ideig elvagyok nélküle, addig, amíg csinálok magamnak egy szendvicset, de utána már beteszem a fülembe a fülest, hogy kizárjam a világot. Két egész percig majdnem sikerül. Utána cikázni kezdenek a fejemben a gondolatok, és mind azt ordítja teli totokból, hogy engem senki nem bír elviselni, lúzer vagyok, és senki sincs a világon, aki szerint érdemes volt világra jönnöm. Naponta megugatnak a szakadt kutyák, de hiába igyekszem nem figyelni rájuk, közel jönnek hozzám, belemarnak a képembe, és azt suttogják, mekkora bénaság azt hinnem, hogy okos vagyok.
Kit érdekel manapság, hogy mi van a fejedben, köpködi az arcomba Mira, és úgy röhög Leilával, hogy a végén együtt horkantanak fel, ahogy a disznók. Okosnak lenni gáz. Ha kiderül, hogy sok könyvet olvasol, véged van, eláshatod magad, mert egy olvasó pszichopata vagy, aki nem kell senkinek, és menekül a világ elől. Az ilyenek szereznek fegyvert avalhonnan és mészárolnak le másokat, jegyzi meg kaján vigyorral Dani. Az a Dani, aki alsóban még a legjobb barátom volt, de ötödiktől kerül, és minden alkalmat megragad, hogy gúnyoljon. Előtte együtt mentünk a suliba, és soha nem bánt velem gonoszul. Hogy mi történt vele azon a nyáron, sose tudtam meg, csak amikor közölte, hogy már nem akar velem mutatkozni. Akkor éreztem szívemben egy hosszú, éles szúrást.
Az órákon senki nem figyel, mert Pali bácsi gáz, Éva néni szánalmasan buta, Judit néni a kőkorszakból maradt itt, és sorolhatnám. Majdnem mind igyekszik érdekessé tenni a mondandóját, de nem sikerül nekik. Én a törit meg a kémiát szeretem a legjobban. Az egyik üti a másikat, de engem nem zavar. Elvagyok mindkettővel, mert a múltat úgy fogom fel, mint valami képeskönyvet, amit előre-hátra lapozgathatok. Sose kellett dátumokat magolnom, sebesen a fejembe másztak. Ugyanez vonatkozik a képletekre is, és mindig találtam bennük valami rejtett titkot, amit nem tudtam megfogalmazni magamnak. Ötödikben, de még hatodikban is az osztály viszonylag elviselhető volt, de nem arról voltak híresek, hogy tanultak. Marika néni jajgató fejét nézve, pusztulatig röhögtek a hátsó padokban, de egyébként nem zavarták az órát. A változás hetedikben kezdődött, amikor a lányok szóltak, hogy lecsapnak, ha folyton jelentkezem. Nem jelentkeztem állandóan, mert nem tudtam mindig a választ, de amikor tudtam, kicsit meg akartam menteni az osztályt. Sejtem, hogy ez álszentnek tűnik, pedig bennem volt ez a szándék is. Végül ez lett a vesztem. Ma a második szünetben, azudvaron, az épület mögött a falhoz nyomtak ketten. Két lány, és azt sziszegték az arcomba, hogy ha nem maradok veszteg, eltörik a kezem.
– Világos, te kis kurva? Mire hajtasz, mondd? A ribikből nem lesz Nobel-díjas tudós, ugye ezzel tisztában vagy?
– Szálljatok le rólam! – kiáltottam. – Nem is akarok ilyesmit. Csak válaszolok, ha tudok.
– Ja, mert nyalsz Irénke néninek? Nyalnád, vagy mi? Öreg, mint a táskád, amit évek óta hordasz! Vakarodjál le róla, mert kicsinálunk, értve?
Nem válaszoltam, mire Zoé elkapta a kezem és hátra csavarta. Erős volt, pokolian fájt. Zoé egy dromedár, hatéves kora óta úszik és vízilabdázik, háta olyan, mint egy kétajtós szekrény. Ahogy szorította, könnybe lábadt a szemem, de igyekeztem nem sírni, mert nagyon élvezték volna.
Itthon még mindig csend van, de nem az a fajta, ami megnyugtat. Szeretnék egyszer híres tudós lenni vagy feltaláló, esetleg gyógyszerkészítő, de úgy kell megvalósítanom a tervem, hogy más ne tudjon róla. Anyának nem szólhatok, úgyis elég ideges mostanában, menten kiborulna. Apa munkahelye a csőd szélén áll, és nekünk nincs megtakarításunk. Kinek mondhatnám el, hogy okosnak lenni szégyen? Annál is nagyobb, mint párezres tornacsukában járni, és nem cserélni legkésőbb kéthavonta, nem beszélve a napi többszöri cserékről, mert más megy a sétához, más a plázához, de az edzéseken se lehet gyakran ugyanaz a lábadon.
Zoé akkor engedte el a karom, amikor meghallotta a roppanást. Én tudtam, hogy ki fog akadni a könyököm, ezer éve ezt csinálja, de nem szóltam semmi.
– Te kis genya! Jobb, ha szunyára veszed az órákat – súgta a fülembe, de mindenki hallotta. Ez is volt vele a célja.
Az futott át a fejemen, hogy ezután soha, semmilyen módon nem szólalhatok meg. Még akkor se, ha kihívnak felelni. Ha eltöri a karom, hónapokig nem járhatok edzeni, de tollat se tudok majd fogni.
Biztosan kifigyelte már, hogy balkezes vagyok.
– Érted, amit mondok, vagy ehhez nem vagy elég magasröptű? – hörögte bele a nyakamba. Húzott még egyet a karomon, és tényleg azt éreztem, kiszakad a helyéből. Számat olyan vékonyra préseltem, hogy szinte eltűnt az arcomban, majd megpróbáltam bólogatni. Amikor levette rólam bikamarkát. A zsibbadástól nem éreztem semmit.
Bevánszorogtam a terembe és az utolsó két órán némának és süketnek tetettem magam. Laci bá párszor rám pillantott, de én a lehető leostobább fejjel bámultam ki az ablakon, olykor rá. A matek sose volt az erősségem, csak nyugtáztam a hétvégi házit, a két oldalt, hogy még véletlenül se pihenhessek. Amikor kicsengettek, sokáig szedegettem össze a cuccaim, hadd húzzanak el a többiek. Jó volt, hogy több energiát nem pazaroltak rám.
Most meg fekszem az ágyon ruhástól, amiért anya haragszik. Ha látná, hogy a cipőm se vettem el, a hajat szálanként tépné le a fejemről. A szabály az, hogy utcai holmiban nem heveredünk a tiszta ágyneműre. Mindig így volt, nem most találta ki, csak régen betartottam. A karom sajog, és kék foltok tarkítják. Ha egy centivel feljebb rántja, biztosan kitörik, vagy felüvöltök, amin röhöghettek volna egész nap.
Mormolom a szabályokat, hogy épségben maradhassak: semmi jelentkezés, nulla jó válasz. Különben végem van. Majd akkor lesz máshogyan, ha bekerülök egy gagyi gimibe, és ott nem kell rettegnem a többiektől.
Hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó. Anya telefonál. Közben szipog, talán sír. Tudom, hogy azonnal ki fog derülni, mi történt, mert túl hangosan beszél. Így is van. Apát kirúgták. Nemcsak úgy, egyszerűen. Meggyanúsították, hogy lopott a kasszából. Így nem fog máshol munkát kapni.
– Tényleg nem nyúltál a pénzhez? – kérdi idegesen, és lábával belöki az ajtót.
Az hatalmas dörrenéssel záródik. Ezt azért is hallom, mert még nem tettem vissza a fülest, ami érkezésekor kivettem. Nem mozdulok, jó lenne láthatatlanná válni. Abban bízom, nem veszi észre, hogy otthon vagyok.
Vége a semmilyen perceknek, most már a családom előtt pusztíthatom magam a gondolataimmal. Sikerülni fog, hosszú gyakorlatom van benne.
Kép forrása: Pinterest
