Nem szeretem a gyerekeid, de téged igen!

Senki ne gondolja, hogy ez lehetetlen. Tudom, hogy egy bizonyos kor után az ember csomagban kapja a másikat. Pontosabban erős a valószínűsége, hogy egy negyven körüli pasinak van gyereke. Ha nem lenne, ma már azon se csodálkoznánk, de ritka. Sebinek, az én álompasimnak is van, kettő is.

Figyelmes, mérhetetlenül szórakoztató és kedves férfi, de nem akkor, amikor a gyerekei nálunk vannak. Biztos, hogy két személyiség él benne, mert a kapcsolatunk elején megtapasztaltam, hogy elfogadó, lelkes és remek szervező. Azzal viszont nem számoltam, hogy ez a szervezés azt is jelenti, hogy a gyerekei kéthetente bekúsznak az életünkbe.

 
 

Nekem is van kettő, nagyobbak, mindkettő kamasz, méghozzá elviselhető kamasz. Legalábbis nem mutatják még ki a foguk fehérjét. A fiam és a lányom is jól nevelt, udvarias, egyikük sem szemtelen. Ezt nem is tűrném, de nem kerül rá sor, velem is és Sebivel is annyit beszélgetnek, amennyit egy tinédzser képes a nála idősebbel. Nem nyaggatom őket, elfogadtam, hogy van saját társaságuk, témáik messze vannak tőlem, ami jelzi, hogy múlik az idő felettem is. Ha bánt, ha nem, mindenképp.

Amikor megismertem életem legjobb pasiját, nem gondoltam volna, hogy egyszer azt kívánom, bárcsak körültekintőbb lettem volna. Harmincnyolc voltam és elvakított a hirtelen jött szerelem. Tudtam, hogy elvált és van két gyereke, de ez kit érdekelt, amikor az anyjukkal éltek. Egész héten együtt voltunk a lakásában, este jártam haza, szinte nem is találkoztam a két ovissal. Mindkettő kislány, nagyon szépek és elképesztően hisztisek. Semmi mást nem akarnak, csakhogy az apjukat kisajátítsák. Nyolc hónapig ez nem törte meg a kapcsolatunk, mert párszor voltunk az állatkertben meg fagyizni, aztán én eljöttem, ők meg csüngtek az apjukon. Még mulattatott is, mert az én volt férjem közel sem ennyire gyerekbolond. Ő csak kimérten szemléli az utódait és ellátja őket megfelelő zsebpénzzel. Sebi ellentéte, és ez nem billentette javára a mérleget.

Az ominózus nyolc hónap után viszont úgy döntöttünk, hogy jó lenne összeköltözni, és mindenképpen nálam, mert jóval nagyobb a lakásom, szerelmemét meg kiadjuk, és azonnal megdobja a bejövő pénz a költségvetésünket. Még az én gyerekeim is helyeselték, mert megkedvelték a választottam, aki gyakran játszott a fiammal a gépen, Sárival meg matekozott. Úgy éreztem, ennél tökéletesebb döntést nem is hozhattunk volna.

Ez a paradicsomi állapot két hétig tartott, addig a hétvégéig, amíg a kis szörnyetegek át nem jöttek hozzánk, hogy tönkretegyék a hétvégénket. Azt hittem, csak kezdeti nehézség, meg majd megszokjuk egymást. Fél éve azonban rettegve lesem, mikor jön az a pár nap, amikor Léna és Lejla nálunk vendégeskedik. Ahogy megjönnek, azonnal visongva követelőznek. Vagy enni akarnak, de nem ám azt, ami a hűtőben van, hanem mekis kaját vagy pizzát. Utána azért nyafognak, mert játszóházba, vagy állatkertbe akarnak menni. Ez nem is lenne gond, hisz akkor nincsenek idehaza, de már Sebi sem bírja őket idegekkel és gyorsan kimerítik a programokat és máris otthon vannak. Ekkor kezdődik a pokol. Nem válthatok egy szót sem az apjukkal, mert vagy vinnyognak, vagy rámásznak, vagy egyszerűen a szavamba vágnak.

Ha megkérdezem tőlük, akarnak-e valamit játszani, vagy néznének-e valamilyen rajzfilmet, közlik, csak apával. Így Sebi babázik, kártyázik és velük alszik. Igen, ez rendszerré vált. Állítólag félnek nálunk. Hogy mitől, azt nem lehet tudni, de szépen kitalálták maguknak. Mindkettő erőszakos és tolakodó. Ha netán sikerül együtt enni, rám szólnak, hogy nekik szedjek először, mert ők a vendégek. A süteményeket az utolsó morzsáig felfalják csámcsogva, és képesek addig enni, amíg nem hánynak. Már azt hittem, otthon éheztetik őket, de mindkettő egyre jobb húsban van és kerekednek is rendesen, mint a gombóc.

Velem nem akarnak szóba állni, a nagyobbik kibökte, hogy miattam élnek messze az apjuktól. Amikor tiltakoztam, hiszen valóban előbb elváltak, mint ahogy én megismertem volna az apjukat, rám ordított az egyik, hogy az anyja mondta és kész. És ha én nem lennék, akkor újra egy család lennének. Kértem Sebit, hogy beszélgessen velük. Mondja el, hogy nincs közöm ahhoz, amivel vádolnak. De csak legyintett, merthogy gyerekek és természetes, hogy valakit hibáztatnak.

Többször csináltam már nekik krémest, ami a kedvencük, de a két rafinált boszorkányt nem lehet megvesztegetni. Megpróbáltam bevonni őket, a sütésbe, csak úgy játék gyanánt, amire a kisebb hajlandó is lett volna, de a nagyobb piros fejjel közölte, hogy ő nem csicska. Hatéves, ugyan kitől hallhatta, hogy az együtt sütés csicskaság? Természetesen az anyjától, aki valószínűleg felkészítette őket ellenem. Mindezt még eltűrtem volna, ha nem hallom meg, hogy egyik este azt mondja valamelyikük az apjuknak, hogy én kiabálok velük. Meg csúnyán beszélek. Az ajtó résnyire nyitva volt, amikor kihallgattam ezt a beszélgetést. Sebi többször megkérdezte, mikor kiabáltam, de a válasz annyi volt, sokszor, amikor az apjuk nem hallja.

Ez nagyon bántott. Az tény, hogy ingerült vagyok, amikor megjelennek, de nem kiabálok. A sajátjaimmal se szoktam, nemhogy idegen gyerekekkel. Vártam, hogy a párom megemlíti ezt a dolgot, de hallgatott. Majdnem megnyugodtam, amikor véletlenül rájöttem, hogy figyel engem.

Épp indulni készültem a boltba és bújtam bele a fűzős bakancsomba, amikor megláttam, hogy valaki levágta a fűzők jó részét. Az egyiken. A másikon keresztben eldarabolta az egészet. Tudtam, hogy Lejla volt, láttam nála az ollót, de nem tudtam, mire kellett neki. Az ajtó mögött leselkedve figyelte a hatást. Hallottam, hogy kuncog. Váratlanul kitártam az ajtót és elkaptam a karját.

– Hogy tehetted ezt? – kérdeztem, és a bakancsra mutattam.
– Ez fáj, engedj el!- kiáltotta. Nem fájhatott neki, nem markoltam erősen, egyszerűen csak fogtam, no meg számon kértem.
– Nem engedlek el, amíg el nem mondod, miért! Tudom, hogy te tetted, láttam! – Ez nem volt teljesen igaz, de neki  nem kellett tudnia.
– Akkor hívom apát, és megmondalak neki! – Tekintetében nem volt irgalom. Tudtam, hogy ideje tisztázni a dolgokat,
– Márpedig én nem engedlek el, ebben biztos lehetsz! – közöltem szigorúan.
– Apaaa, Ági bánt! – visította ekkor teli torokból.

Azonnal megjelent Sebi és tekintete nem sok jót sugallt.

– Mi történik itt? – kérdezte erőltetett nyugalommal. – Ági elengednéd?

Ránéztem. Hihetetlenül kék szeme tele volt csalódással. Éreztem, hogy bármit mondok, vesztésre állok.

– Nem, addig nem, amíg Lejla nem vallja be, hogy szétdarabolta a fűzőim – válaszoltam kimérten.
– Nem én voltam. Apa, nem én voltam! – kiáltotta a kis boszorkány sírva. Ekkor elengedtem a karját, ő pedig azonnal az apjához futott.
– Akkor ki? – nézett az rá.
– Nem tudom, lehet, hogy Léna. Vagy Sári! – mondta azonnal készen a hazugsággal.
– Sári a szobájában van, Léna meg a babáival játszik.
– Nem most, még az előbb. – És már sírt is. Hatalmas könnyeket hullajtva átkarolta apja nyakát, belefúrta fejét a vállába és eljátszotta a hattyú halálát.
– Jól van, Lejla, csak ne sírj! Nincs semmi baj.
– Utálok itt lenni! Utálom ezt a házat meg Ágit is! – szipogta.

Sebi tanácstalanul nézett rám.

– Ági megszorította a karom. Fáj – sorolta. – Haza akarok menni anyához. Haza akarok menni most.
– Nem szorítottam meg, csak megfogtam, amíg tisztázzuk a helyzetet.
– De hát ő csak egy gyerek! – mordult rám a férfi, akit szerettem. – Nem tudtad volna szépen megkérni, hogy legközelebb ne tegyen ilyet?
– Sebi… – kezdtem volna, amikor a kis sátánfajzat beerősített.
– Nem én voltam! De Ági máskor is szokott kiabálni velünk. Utál minket!

Lefagytam. Tudtam, hogy vesztettem. Valóban utáltam a lányokat. Nem tagadom. Viszont a férfit, aki ott guggolt előttem egy gyerekkel a nyakában, szerettem.

– Lejla, ne sírj már! Nem történt semmi! – próbáltam meg hirtelen vigasztalni, hogy mentsem a menthetőt. Akkor még nem sejtettem, hogy nehézsúlyú versenyzővel van dolgom.
– De nagyon fáj a karom! Piros is! – mutatta az apjának, hogy állítólag hol érte a hatalmas fájdalom.
– A legjobb lesz, ha most hazaviszlek benneteket – állt fel az apja. Rám nézett, de nem mondott semmit. Ez a némaság sokatmondó volt.

Megfordult és lassú mozdulattal felvette Léna zsiráfját a földről. Aztán a fogashoz nyúlt és a rózsaszín kiskabátok egyikébe belebújtatta a nagyobbik lányát.

– Erről még beszélnünk kell! – vetette oda nekem félvállról. – Hazaviszem a lányokat és jövök.

Akkor már tudtam, hogy vége. Lejlára néztem, aki egyenesen az arcomba vigyorgott. Nyert.

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here