Alex vagyok, harminckét éves, több céget irányítok, két kisebbet és egy bombabiztos harmadikat. Mindenem megvan, amit egy ember elvárhat ennyi évesen. Nem, ez álszerénység. Sokkal több jutott nekem osztályrészül, mint a hozzám hasonló korúaknak, akik anyuci szoknyája mellől várják a csodát. Szeretnek engem odafent, mert a külsőmmel se fukarkodott a Teremtő. Barna haj, kék szem, és 185 cm-es magasság. Úgy hiszem, kevés dolog van a világon, amit nem érek el, vagy nem kaphatok meg. Bejártam már öt kontinens több tucatnyi országát, másztam hegyet, vadásztam Kenyában, búvárkodtam Új Zéland partjainál, szóval ahogy mondani szokás, tudok élni. Mindezt természetesen nem a saját erőmből értem el, de azért nem ültem ölbe tett kézzel. Tanultam, dolgoztam, és most talán a napi tizenhat órát levihetem tizenkettőre. Szüleim gazdagok, gőgösek és szeretettelenek. Egész gyerekkoromban alig láttam őket. Apám mindig dolgozott, ahogy még most is, anyám pedig szalonból szalonba sietett, vagy szépítkezett vagy vásárolt. Ha ráértek, elutaztak, engem nem vittek, de a tíz évvel fiatalabb húgomat sem, mert csak akadályoztuk volna őket a szórakozásban.
Apa az ország leggazdagabb embereinek egyike, és vagyonával egyenes arányban áll kegyetlensége. Nem ismer szánalmat, a lustaságot bünteti, a lojalitást azonban magasan jutalmazza. Nincs sok baja velem, azon túl, hogy nem tart sokra, mert szerinte élhetetlen nyikhaj vagyok, és nem jövök rá, hogy az élet nem bulizásból és nőzésből áll, hanem munkából. A hatalom szeretete áll értékrendjében legelöl, és nem rest többszáz ember életét átformálni negatívan, ha neki úgy tetszik. Pár éve egyszerre bocsátott el kétszáznyolcvan dolgozót, és nem érdekelte, hogy lesz-e munkájuk, vagy terhes-e a feleségük, és biztosnak hitték az állásukat. Egy közülük öngyilkos lett, amiről sose szerzett volna tudomást, ha a feleség nem jön el hozzánk, és nem töri be egy hatalmas kővel a bejárati ajtónk üvegét. Azóta persze tettek több óvintézkedést, így akkor se lehet a házunk közelébe jutni, ha valaki pucéron próbálkozik, nemhogy táskába rejtett kővel, amit egy pillanat alatt használni tud.
Szegény asszony azt kiabálta, hogy rohadjon meg apám, mert egy tisztességes végkielégítést se tudott adni, arról nem is beszélve, hogy nem figyelmeztette a családokat előre. Anya a hallban állt, épp a táskájában kotorászott, amikor betört az üveg, és olyan sikoltozásba csapott, hogy apa is felbukkant, pedig őt ágyúval se lehet kikergetni a szobájából, ha dolgozik. A méregdrága járólapra pillantott, megvonta a vállát, és közölte, hogy fel kellene takarítania Valériának, ha épp nem mással lenne elfoglalva.
A jajveszékelő nőt meg se hallotta. Mielőtt a kétségbeesett asszony eltűnhetett volna, megjelent egy rendőr. Még hallottam, ahogy neki meséli el zokogva, hogy a férje felakasztotta magát, mert el fogják árverezni a házukat. Apára néztem, hallania kellett neki is az egészet, és hallotta is, de csak intett a rendőrnek, hogy vezesse el, aztán engedje útjára.
– Apa…– kezdtem volna, de azonnal leállított.
– Ha a tanácsaidra lenne szükségem, tudom, hol talállak! – mondta kimérten. – A véleményedet meg tartsd meg magadnak. – Azzal megfordult és tökéletesen szabott öltönyében visszavonult a dolgozószobájába. Anya megkövülten bámult utána, vetett rám egy megvető pillantást, aztán kihalászta parfümjét, és cseppentett magára pár cseppet. A nyakára, ahová kellett.
– Mit vártál? – nézett rám ridegen. – Ugye, nem hiszed, hogy apád helytelenül cselekedett? Nem a Máltai Szeretetszolgálatot vezeti, neki a nyereség a fontos. Ha nem így lenne, most nem tartanánk itt, ahol tartunk.
– Értem én, anya, csak…– mondtam idegesen, mert azonnal támadott, pedig azt sem tudta, mit akarok.
– Akkor nézz magadra! Ha tetszik, amit látsz, akkor légy boldog, és találj magadnak egy nőcskét, aki leköti a fölös energiád! Na, szervusz!
Még szerencse, hogy a húgom nem volt otthon, én is épphogy beugrottam, de a jelenet megint meggyőzött arról, hogy nincs keresnivalóm odahaza. Ha Vilmoska néni nem a kedvencemet süti, ott se lettem volna semmi áron. Vilmoska nénit gyerekkorom óta ismerem, és kedvelem. Mindig jó volt hozzám, és ha anya nem látta, finomságokat csempészett a szobámba. A férje volt a kertészünk, de egy nap szívinfarktust kapott. Vilmoska néni csak a nevét sorolta hónapokon át jajgatva, ezért is ragadt rajta a név. Nyolc éves, ha lehettem, szinte semmire se emlékszem vele kapcsolatban.
Annak az öngyilkosságnak is már van vagy öt éve. Azóta sok minden megváltozott, csak a szüleim nem. Rájuk nem hat semmi és senki, nekik a világuk úgy kerek, ahogy ők kerekítik. Vannak pillanatok, amikor elgondolkodom azon, mekkora csoda, hogy egymásra találtak. Fantasztikusan kiegészítik egymást, és ketten alkotnak egy egészet. A baj alapvetően az, hogy négyen vagyunk a szűk családban.
Mondhatná mindenki, hogy felnőtt vagyok, elhatárolódhatok már tőlük, és ezt is teszem. Ám apa nem az a fajta, akit le lehet rázni, és érdemes vele jóban lenni, mert képes bárki ellen fordulni, aki nem bólogat neki kedve szerint. Én se vagyok kivétel, már nem egyszer tapasztaltam.
Szeretnék messze élni, de a vállalkozásaim részben családi tulajdonban vannak, nem szakadhatok el teljesen, csak ha feladok mindent. Ehhez azonban még nem vagyok elég erős, még kell pár év, hogy valóban a saját lábamra tudjak állni.
Jelenleg nincsenek nőcskék az életemben, a szerelmet nem is említem, mert az csak egy ostoba ábránd. Illúzió, mint a szabadság vagy a szabad akarat. Két ember kedvelheti egymást egy bizonyos fokig, de miért kellene szerelmesnek lenniük? A szerelem, mint olyan, csak bonyodalmakat okoz, és kinek van kedve nyűglődni egy nő miatt, amikor van belőlük ezer, és mind elérhető. Nem emlékszem olyan pillanatra, amikor valaki nemet mondott volna nekem. Fárasztó a sok igen, viszont megkönnyíti a mindennapjaim. Idestova fél éve nincs senkim, mert belefásultam már az olcsó és követelőző nőcskék tömegébe. Tegnap is alaposan felbosszantott egy, pedig nem szoktam undok lenni a bolti eladókkal, most azonban sikerült.
Az egyik pláza elegáns üzletébe ugrottam csak be, hogy pár inget vegyek, mert szeretem, ha több sorakozik újonnan a szekrényemben, pláne, ha nem mind fehér. Sikerült akkor odaérnem, amikor egy új adagot pakolt ki egy lányka, fiatalka, vézna, szinte láthatatlan. Rossz ütemben értem mellé, vagy ő volt figyelmetlen, már nem emlékszem, de nekem ütközött, és leejtette az ingeket. Hirtelen elkapott a harci ideg, mert siettem, de amikor rám pillantott, tekintete belém fagyasztotta a szót. Még hogy láthatatlan, gondoltam azonnal. Mogyoróbarna szeme villámokat szórt, és látszott rajta, hogy csak a jólneveltség tartja vissza, hogy elküldjön melegebb éghajlatra. Kis híján elnevettem magam az agresszív kisegér-viselkedésen, de inkább lehajoltam, és felvettem a tökéletesen az én méretemnek megfelelő darabokat.
– Mindet kérném, ha nem gond! – mondtam, mire leesett az álla.
– Mind? Hisz mindegyik fehér! – szaladt ki a száján.
– Épp azért! Vagy van ezzel valami problémája? – közöltem vigyorogva.
Összeráncolta a homlokát, de aztán letette a pultra a halmot, és keresett egy papírtáskát. Akkor vettem alaposan szemügyre. Cseppet sem volt vézna, inkább csak vékony, középmagas, és szív alakú arccal. Mosolyogni nem akart, pedig megszoktam, hogy minden lány fülig száj, ha szólok hozzájuk. Ki kedvességből, ki meg azért, mert én vagyok a főnök, nem beszélve személyes vonzerőmről. Ez a lány azonban ügyet se vetett híresen kék szememre, hanem csak annyit kérdezett, kártyával?
– Igen, franciával! – mondtam viccelődve, hátha meglágyul, de láttam a szemén, hogy idiótának tart. Egy pillanatra zavarba is jöttem, ami teljesen szokatlan tőlem.
– Érintheti! – felelte, és már el is pakolta mind az öt hófehér inget, amelyekre nem is volt szükségem igazán.
Érintettem. Finom arcát is szívesen, de éreztem, ez a lány leharapná a kezem tőből, ha hozzáérnék. Így nem tettem, meg különben se vagyok tolakodó. Minek lennék, elegen tolakodnak az én aurámba nap, mint nap!
Elgondolkodva léptem ki az ajtón, még egy pillantást vetettem a lányra, amikor megcsörrent a telefonom, anyám hívott. Sose szokott, csak ha neki van valamilyen gondja. Gondolom, nem a kocsija romlott el, mert akkor nem engem keresne. Talán a húgommal van baja? Egyre gyakrabban panaszkodott rá, pedig nem én vagyok a férje, apámnak vajon miért nem mondja, mérgelődtem folyton folyvást.
– Alex, kisfiam! Beszélnünk kellene, mikor érsz rá?
– Nem tudom, anya, ezerfelé szakadok – mondtam, ami nem volt teljesen hamis állítás.
– Nem bírom magamba tartani, meg kell mondanom! Rájöttem, apádnak szeretője van.
Egy pillanatra megdermedtem. Ugyan már, ők a zsák meg a foltja. Hogy lenne? De aztán eszembe jutott, hogy apa sincs fából, hiába bombázó jégkirálynő az anyám.
– Képzelődsz! – Hangom nem lehetett túl meggyőző.
– Ide tudnál jönni azonnal?
– Miért tenném? Miben segíthetek én neked? Anya, nem hiszem, hogy nincs barátnőd, akivel ezt megvitathatnád.
– Van, de én veled akarom.
– Biztosan hasznos tanácsokkal tudlak ellátni! – mondtam pikírt hangon. – Rendben, odamegyek. Kb. fél óra. Kibírod addig?
– Köszönöm! – suttogta. Csak nem bőg, tettem fel a kérdést magamnak. Anyám soha egy könnycseppet nem ejtett, amióta az eszem tudom.
Amikor leértem a parkolóházba, még egy pillanatra felvillant előttem a mosolytalan lány képe. Hogy mi fogott meg benne, a jó isten se tudná megmondani. Talán a titok, amit megláttam benne. Vagy szimplán belegondoltam. Gázt adtam, és szinte kirepültem az utcai forgalomba. Alkonyodott. A tavaszi nap már nem sütött égetően. Lehúztam az ablakot és hagytam, hogy a beáramló levegő lehűtse arcomat.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
