Nem vagyok eladó! 9. rész

"- Erről anyád sose beszélt, nem hinném. Két évvel később férjhez ment, és soha senki nem említette többé az apád.  Zsolt lett az, jó gyerek volt egy ideig, szerette anyádat. De bevallom neked, én mindig úgy éreztem, hogy anyád nem szerette őt, inkább hálás volt neki. - Akkor nem csodálom, hogy a húgom őt választotta. Ő volt a vér szerinti lánya, közel álltak egymáshoz, bár én is szerettem apát."

Két napja érkeztem Mari nénihez, aki úgy bánik velem, mint a hímes tojással. Kerülget, pátyolgat, és etetne a végtelenségig. Neki is fáj a szíve, hiszen anya az unokahúga volt. A temetés két hét múlva lesz. Sokáig ide akartam hozatni a hamvakat, de aztán úgy gondoltam, nehezebben jutnék el anyához, ha szükségét érezném, hogy beszélgessek vele. Minden este szólok hozzá, de inkább csak köszönetet mondok azért, hogy volt nekem, hogy a lánya lehettem.

A titokról nem beszélünk itt. Nem merek kérdezni. Többször nagy levegőt vettem már, hogy nekifogjak, de ránéztem a nénire, és úgy éreztem, nem fogja elárulni anyát. Neki nem lehetett gyereke, sajátjaként szerette őt, talán még nekem, a lányának se fogja kiadni.

 
 

Nem tagadom, Alex is eszembe jut. Ezen a csendes helyen, ahol a kis szobában varrogatok és rajzolgatok, nem tudom kordában tartani a gondolataimat. Alex a rosszfiúk közé tartozik, ebben biztos vagyok. Megszokta a jót, kívánságai teljesülését, miért szaladna olyan után, aki elutasította, mikor minden ujjára kap kettőt? Talán még a nem szót se hallotta soha. Vagyis de, mert én mondtam neki akkor, amikor azzal a vicces tűvel jött. Istenem, piszkosul naivnak kell lenni, hogy ilyesmit elhiggyen az ember. Vagy csak járatlan? Zolika azt mondta, keresett. Tehát mégiscsak számítok neki? Én biztosan nem mennék senki után, akik kerek-perec kijelentette, hogy nem megvásárolható.

A harmadik nap reggelén, amikor kimentem a postaládához, a kerítésre kötve találtam egy szál napraforgót. Gyönyörű, tiszta fej volt, jól esett megfogni. Valaki odatette, de nem hagyott üzenetet.

 – Kislányom, ahhoz képest, hogy pár napja jöttél, már van rajongód? Én nem tudom, hogy csináljak a mai lányok, de ügyesebbek, mint mi egykoron. – mondta kacagva a nénikém.Elnevettem magam.

 – A mai lányok sehogy se csinálják – feleltem derűsen. – Miért gondolod, hogy én kaptam? Lehet, hogy neked akadt egy hódolód.

 – Itt a faluban? Na, persze. Aki öreg, az már nem igyekszik, aki meg fiatal, annak nem én kellek.

 – Mari néni, ne beszélj így! A szerelem nem korhoz kötött.

 – Mondja az, aki még harminc sincs. Bár lélekben én is annyi vagyok, csak a testem nem tudja. Mindenesetre tedd a vázába, hadd maradjon szép!

Jólesett a virág, a fény, ami vele költözött a házba. Tulajdonképpen ketten tudták csak, hol vagyok, mert amikor felmondtam, Zolika kierőszakolta a címem. A másik a barátnőm volt. Virágot egyik se küldene, titkot őrizni mindkettő tud. Maradt a másik variáció. Negyedik nap reggel, szinte kíváncsian pillantottam szét, de az utca üres volt, de olyan meleg volt, mint egy katlanban. Csak a galambok nem bírtak magukkal, azok búgtak folyton. Hogy volt-e virág? Igen, volt, megint egy szál, de most rózsaszín hortenzia. Megfogtam, megszagoltam, nem volt illata. Eszembe jutott róla, hogy az egyik tervezezésre váró ruhám alja a szirmaihoz hasonlatos lehetne.

 – Van kertész a faluban? Valaki, akinek sokféle virága van? – kérdeztem somolyogva,

 – Persze, hogy van, nem tanya ez. Sőt, ha emlékszel, a virágbolt is megvan még a közért mögött.

 – Aha – nyugtáztam, és már mentem is folytatni a varrást.

Ebédre borsóleves és palacsinta volt. Éreztem, hogy ha ez így marad, kövérebben megyek haza, mint jöttem. Gondoltam, jobb, ha szóvá teszem. Ahogy azt a másik dolgot is.

 – Mari néni, ne hizlalj fel, kérlek! – mondtam félig komolyan, félig mosolyogva. – A végén még hazáig kell gurulnom.

 – Nem baj, szívem, úgyis olyan vézna vagy.

 – Ne haragudj, de miért van az, hogy az öregek, bocsánat, az idősebbek, mindig etetni akarják a körülöttük lévőket?

Mari néni, akinek hullámos tincseibe nem vegyült ősz, mert festette, legyintett.

 – Ez a szeretetnyelvünk…Meg evés közben mindig jól lehet beszélgetni. A teli has könnyebben megoldja a nyelvet.

 – Akkor most…

Igen, kislányom, akkor most kérdezz nyugodtan, mert tudom, hogy másra se vágysz, mint arra, hogy megtudd az igazságot az édesapádról.

Elsápadtam. Tulajdonképpen tudtam róla, csak a részletekkel nem voltam tisztában.

 – Elmesélsz mindent, amit tudsz?

 – Tényleg csak annyit. Én nem látok bele más szívébe, de azt tudom, hogy anyád tiszta szívéből szerette azt a srácot. Pedig nem volt különösebben se szép, se okos, de annál becsvágyóbb. Amennyire én tudom, nem akart mást, csak karriert építeni, de megismerte az anyádat, aki ebben megakadályozta volna.

 – De miért? Anya szép, okos nő volt, láttam a régi képeken, akár modell is lehetett volna.

 – Igazad van, ez lett a veszte. Persze hiszékeny is volt, de melyik szerelmes lány nem az? Azt nyikhaj meg kidumálta volna a tehénből a borjút.

Hallgattam. Szerettem volna egy pillanatra jelen lenni anyám és apám találkozásánál. De csak egy pillanatra, hogy lássam, mi is az igazság.

 – Hogy ez hosszabb kaland volt-e, nem tudjuk, de azt igen, hogy anyád nem vette észre a jeleket, és amikor már késő volt, nem lehetett elvetetni téged. Szerencsére. Az a Vili gyerek nem akarta őt, nem szállhatott szembe a szüleivel, akik gazdagok voltak. Kellett a fenének egy szegény vidéki lány a puccosok közé. Faképnél hagyta, bár úgy tudom, hogy pénz küldött neki havonta, és egy ideig ajándékot is a születésnapodra.

 – Ajándékot?

 – Igen, azokat a szokásos plüssöket meg labdát, amit ilyenkor szokás.

 – Szerinted, látott engem valaha?

– Erről anyád sose beszélt, nem hinném. Két évvel később férjhez ment, és soha senki nem említette többé az apád.  Zsolt lett az, jó gyerek volt egy ideig, szerette anyádat. De bevallom neked, én mindig úgy éreztem, hogy anyád nem szerette őt, inkább hálás volt neki.

 – Akkor nem csodálom, hogy a húgom őt választotta. Ő volt a vér szerinti lánya, közel álltak egymáshoz, bár én is szerettem apát.

 – Tudom, szívem, de úgy látszik, így volt megírva.

 – Mari néni, tudsz valamit erről a Keresztes Vilmosról? Hol él, mit csinál?

Mari néni letette a lekvárosüveget, és szikrázó szemmel rám meredt.

 – Te lány! Ugye, nem gondolod, hogy jogod van firtatni a szüleid döntését? Ne keresd azt az embert, hidd el, nem vezet jóra, ha az ember a múltban vájkál. Már úgyis mindegy. Ugyan mit mondanál neki: szia, apa, én vagyok az a gyerek, aki nem kellett neked?

Éreztem, hogy igaza van, a szemem megtelt könnyel. Ha ennyi idő elteltével nem került elő, nem is akart tudni rólam, akkor én miért keressem? Úgyse borulunk egymás nyakába, és örvendezünk a viszontlátásnak.

 – Kíváncsi lennék rá, habár ennek sincs értelme.

 – Ne tedd! Az az ember neked egy senki. Nincs semmi, ami hozzá kötne. Egy mag, amit elszórt valahol és lettél te, ennyi az egész. Te egészében anyád lánya vagy, meg önmagadé. Felesleges bolygatnod a múltat.

 – Köszönöm, hogy őszinte voltál hozzám.

 – Mondanom sem kell, hogy reméltem, nem tőlem tudod meg. Én anyádat se értem, miért nem mondta el soha. Jogod lett volna, pláne azután, hogy Zsolt elhagyta. De már sose tudjuk meg az okokat.

Keserű ebéd volt ez, pedig a baracklekváros palacsinta mézédes volt, ahogy a frissen szedett borsó is. Jó volt hallgatni az életem, és egyben rossz is, pedig sokkal kevésbé kavart már fel, mint először. Mindegy ki az apám, a dolgokon nem változtat.

A következő két napon rózsa érkezett, egy fehér és egy vörös. Aztán semmi. Meg is lepődtem, de nem maradt abba a folyamat, csak a hetedik alkalommal már egy csokor virág állt a kapura kötve. A csokor esetében majdnem elcsíptem a rajongót. Biciklivel volt, és láttam eltűnni a sarkon. Amikor lelkendezve elújságoltam, Mari néni kinevetett. Az csak a Béla, a falu bolondja lehetett, közölte. Neki van barna biciklije és szalmakalapja. Csalódottan vettem tudomásul, majd leültem a varrógéphez, és elkezdtem megvarrni azt a fekete ruhát, amit anya temetésére akartam felvenni. Az anyag szinte siklott a tű alatt. Mintha anya gondolatban segítette volna a munkám. Boldogan tettem le este, amikor készen lettem az aljának fodrozásával.

Folytatjuk…

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here